Fiduciárius biztosítékok az új Polgári Törvénykönyvben

Szerző: Dr. Gárdos István

letöltés

Gazdaság és Jog, 2008/7-8. 17-24. o.

Elszámolási kötelezettség

Már többször szóba került, hogy az IRM Javaslat a vételi joghoz elszámolási kötelezettséget kapcsol. Eszerint a vételi jog gyakorlásakor ismét meg kell határozni a dolog értékét, és az elszámolást ezen az értéken kell elvégezni. Az IRM Javaslat az elszámolási kötelezettséget tekinti annak az eszköznek, amellyel megakadályozható a vételi jog visszaélésszerű alkalmazása.

Az elszámolási kötelezettséggel kapcsolatban azonban szintén felmerül, hogy miként egyeztethető össze a vételi jog természetével. A zálogjog esetében az elszámolási kötelezettség azt jelenti, hogy a zálogtárgy értékesítésre kerül, és a befolyó vételárat összevetik a biztosított követelés összegével. Alkalmazható-e ez az eljárás a vételi jogra? Mi a teendő a vételi jog gyakorlása esetén? A vételi jog gyakorlásakor adásvételi szerződés jön létre; amelynek alapján a vevő kötelezettsége a megvett dolog átvétele és a vételár megfizetése. Ha eleget tett e kötelezettségeinek, akkor azon felül milyen elszámolási kötelezettségről lehet egyáltalán szó, miben áll az elszámolás, és mi a teendő az elszámolás alapján: az elszámolás eredményétől függően a vételáron felül még kell fizetni, vagy a vételár egy része visszajár? Nyilvánvaló, hogy ezek egyike sem következik a vételi jog illetve az adásvétel általános szabályaiból. Ezért, ha a jogalkotó az elszámolást a vételi joggal kapcsolatban tényleg kötelezettséggé akarja tenni, akkor egyrészt tisztáznia kellene a vételár szerepét ebben az ügyletben, másrészt pedig kifejezetten meg kellene határoznia az elszámolási kötelezettség tartalmát.

Ha viszont a jogalkotói cél valójában csupán az, hogy a vételi jog gyakorlásával kapcsolatban kizárja a vételi jogban egyébként tipikusan benne lévő spekulatív elemet és azt, hogy a jogosult – az őt megillető követelés megtérülésén felül - hasznot realizálhasson az ügyleten, akkor nem elszámolási kötelezettséget kellene előírni. A vételi jog természetével összhangban lévő megoldás annak előírása lehetne, hogy a vételár, amelyen a vételi jog gyakorolható, meg kell, hogy egyezzen az aktuális piaci árral. Ebben az esetben is fennmarad azonban a kérdés, hogy milyen módon lehet az aktuális piaci ár tényleges mértékét meghatározni. A zálogjogi szabályok alapján erre a válasz: a zálogtárgy értékesítésével (ez alól csak az óvadék jelent kivételt, amelynek tárgyául olyan vagyontárgyak szolgálnak, amelyek piaci értéke mindenkor, nyilvános forrásból, objektív módon megállapítható). Az IRM Javaslat megoldása viszont az, hogy az aktuális piaci értéket szakértői vélemény alapján kell meghatározni. Homályban marad azonban az e megoldás mögötti jogalkotói megfontolás, és ez számos, nehezen megválaszolható kérdést vet fel. Miért fogadható el vételi jog esetében a szakértői véleményen alapuló elszámolás, ha a zálogjogban és általában a végrehajtási eljárásokban olyan centrális jelentősége van a tisztességes feltételek közötti nyilvános piaci értékesítésnek? Ha figyelembe vesszük azt, hogy a biztosítéki jog egyetlen legitim funkciója az, hogy a hitelezőt hozzásegítse a követelésének az érvényesítéséhez, akkor valóban megnyugtató alapja-e az elszámolásnak egy szakértői vélemény? Kit terhel annak a kockázata, ha a tényleges forgalmi ár eltér a szakvéleményben foglalt értéktől (márpedig ez szinte szükségszerűen bekövetkezik)? Milyen alapon viselje a hitelező a veszteséget, ha a ténylegesen elért vételár alacsonyabb, illetve milyen alapon teheti el a nyereséget, ha magasabb, annál az értéknél, amelyen az elszámolás történt?

Cikkek

Cikkek