Kodifikációs és jogharmonizációs kérdések a gazdasági jog területéről

Szerző: Dr. Gárdos Péter - Dr. Hochacker Péter

letöltés

Polgári Jogi Kodifikáció, 2001/4-5. 57-58. o.

Kodifikációs és jogharmonizációs kérdések a gazdasági jog területéről

Az Igazságügyi Minisztérium szervezésében 2001. szeptember 24-25. között került megrendezésre a holland és a magyar kor­mány közötti uniós csatlakozásra felkészítő program keretében,az új magyar Polgári Törvénykönyv előkészítésének elősegítése érdekében tartott konferencia, melyen számos neves holland és magyar szakember vett részt. A konferencia a fogyasztóvédelem, a biztosítás, az értékpapírjog, a tőkepiaci szabályozás és a társasági jog főbb kérdéseit vizsgálta. Az alábbiakban az előadásoknak a nemzeti jognak a közösségi jogból eredő problémáit taglaló legfőbb kérdései kerülnek bemutatásra.

Fogyasztóvédelem

Prof. van Erp, a fogyasztóvédelem témakörének holland előadója legfőbb kérdésnek tekintette, hogy a fogyasztókkal kapcsolatos vizsgálódásokat a lehető legtágabb körre terjesszük ki. Ha a fogyasztóvédelemről beszélünk, akkor a polgári jog egészét kell vizsgálnunk, mert a fogyasztóval annak egész területén találkozhatunk. Ha a fogyasztókat akarjuk megvédeni, akkor egyrészt mint a polgári jogviszonyok alanyát, másrészt azonban mint egy speciális jogviszony alanyát is figyelembe kell vennünk. A szabályozás egyik nehézsége éppen ebből adódik, mivel a polgári jog nem képes minden egyes viszonyt önállóan szabályozni, hiszen akkor külön kellene vizsgálnunk a fogyasztókat, az eladókat, a gyártókat stb. A cél az, hogy a polgári jog egy egységes szabályrendszert alakítson ki, amely hatékonyan képes minden szegmens szabályozására és - ahol szükséges - védelmére.

A fogyasztóvédelmi szabályok fejlődésével a régi, holland polgári törvénykönyv nem tudott lépést tartani. Az új törvénykönyv elkészítése során szem előtt kellett tartani az uniós tagságból eredő kötelezettségeket is. A legfontosabb feladat az újrakodifikálás során az egységes, koherens, az Európai Unió irányelveinek és a készülő Európai Polgári Törvénykönyvnek megfelelő terminológia megteremtése volt. Egységesíteni kellett az olyan kifejezéseket, mint például a „közlés", az „azonnal" és az „amilyen gyorsan csak lehetséges". Ezek az új Ptk.-ban meghatározott jelentést nyertek. Néhány esetben azonban az Európai Uniós és a holland jog terminológiájának jelentéstartalma eltér, sőt az egyes Európai Uniós irányelveken belül is eltéréseket tapasztalhatunk. És akkor még nem is említettük az eltérő jogalkalmazói kérdéseket.

A holland törvénykönyv elkészítése során nagy gondot jelentett a jogalkotó számára a nemzeti és az uniós szabályozás kapcsolatának megfogalmazása. Ha a jogharmonizációs folyamat egészét tekintjük, akkor azt látjuk, hogy az egységesedési folyamat a szabálysértésektől indult, majd a szerződéseken keresztül eljutott a tulajdonjogig is. így egyre nagyobb területet fed le ugyan, de ezzel párhuzamosan egyre nagyobb nemzeti behatások is érik, amik persze hátráltatják a folyamatot. Az új holland Ptk. mindössze tíz éves, így nehéz kérdést tesz fel az új európai egységesítési folyamat a holland jogalkotónak, hiszen nehéz megtalálni azt a magatartást, mellyel a legkevesebbet ártunk az új Ptk.-nak. Vagy teljesen elölről kezdjük az építkezést, vagy megpróbáljuk folyamatosan beépíteni a változtatásokat.

Ez a folyamat azonban új problémát is felvet: milyen formában lehet a magánjog területén a jogharmonizációval előrébb haladni? Alapvetően két megoldás kínálkozik. Vagy a szokásos jogalkotási folyamattal, tehát rendelettel vagy irányelvvel lehetne megoldani, vagy egy önkéntesen követhető, ún. modell jog kialakításával. Az utóbbi járhatóbb útnak látszik.

Prof. van Erp szerint a cél tehát egy visszafogott, koherens kódexet alkotni a polgári és a kereskedelmi jog területén, melyben az egyes kifejezések és fogalmak ugyanazon jelentéssel bírnak elkerülve azt, hogy az egyes szerződések hamar leértékelődjenek.

Mindezt úgy, hogy utána az egyes fogalmakat csak egy módon lehessen értelmezni.

Dr. Waüacher Lajos előadásában a magyar jogalkotó jogharmonizációs kötelezettségéből eredő problémákra hívta fel a figyelmet. A közösségi jog ugyanis elvárja, hogy elsőbbsége legyen az egyes nemzeti jogokkal szemben, de a közösségi jogot előbb inkorporálni kell a magyar jogrendszerbe, így a közösségi jog belső joggá tételének módja konfliktust okozhat a belső hierarchiában (pl. egy kormányrendelettel kihirdetett közösségi norma ellentétbe kerülhet egy törvénnyel, hiszen annak a belső hierarchia miatt elsőbbsége van). Szintén sokat vitatott kérdés, hogy egy polgári jogi tárgyú közösségi irányelv átültetése esetén a Ptk.-ba, vagy egy külön jogszabályba kerüljön-e be.

Biztosítási jog

Prof. Mijnssen a biztosítási és a polgári jog kapcsolatát vizsgálva rámutatott arra, hogy Magyarországon nincs jelentős különbség a fogyasztói és a kereskedelmi ügyletek között, melyeket ugyanazok a törvényi előírások szabályozzák. Talán érdemes lenne külön szabályozni ezeket, és jobban megkülönböztetni őket egymástói, ahogy Hollandiában is megfigyelhető. A holland törvénykönyv követendő megoldásának tartja azt is, hogy a bizto­sítási szerződési szabályok a Polgári törvénykönyvben találhatók meg. A holland szabályozási tervekben ez úgy szerepel, hogy a Ptk. általános szerződési szabályai vonatkoznak a biztosítási szerződésekre is, így külön csak a biztosítási szerződés hibáinak különböző eseteit szükséges szabályozni.

A professzor véleménye szerint fontos megkülönböztetni az életbiztosítási és a nem-életbiztosítási szerződéseket. Míg ugyanis a kárbiztosítások célja a biztosított károk megtérítése, ami azonban soha nem lépheti túl a felmerült kár mértékét, addig az életbiztosítás esetén a „kár" mértéke nem viszonyítható a kifizetendő összeghez. Valójában életbiztosítások esetén nem is beszélhetünk klasszikus értelemben vett károkról, így a biztosító nem is a felmerült károk megtérítésére köteles.

A biztosítási szerződés nem egy aleatórikus szerződés („az nem egy kockajáték"), hanem az általános elveknek teljes mértékben megfelelő szerződés, amely által a biztosító díjfizetés ellené­ben átveszi a biztosított kockázatának egy részét, tehát egyszerű kockázatmegosztásról, nem pedig véletlenszerű fizetésről van szó.

Értékpapírjog

Ms. Boersma előadásában az uniós prospektus irányelvekkel kapcso­latos jogharmonizációs kérdéseket mutatta be. A jelenleg hatályban lévő Prospektus Irányelv az értékpapír fogalmát az átruházható értékpapírokra szűkíti le, így szabályozási köre főként a részvényekre, a kötvényekre és az ezek megszerzésére vonatkozó jogokra terjednek ki. A szabályozás hatályát azért szükséges hangsúlyozni, mivel az sokkal szűkebb a holland szabályozásnál. Az Irányelv érdekessége továbbá, hogy nem tartalmazza a nyilvános kibocsátás fogalmát, mivel 1989-ben lehetetlennek tűnt egy közös fogalom elfogadása. Ez azzal járt, hogy a tagállamok eltérően szabályozták a nyilvános kibocsátás fogalmát, így a prospektus kibocsátásának szükségessége teljesen eltér a tagállamokban. Az Irányelv lényegi szabályait há­rom szakasz, a 2., a 4. és a 11. tartalmazza. Ezek szabályozzák a prospektusok kibocsátásának eseteit, a minimális tartalmát és azokat az eseteket, amelyekre az Irányelvnek nem terjed ki a hatálya.

A hollandok 1999-ben külön jogszabályként vették át az uniós irányelvet. Ez az értékpapír törvény az Irányelvtől eltérő értékpapír-meghatározást tartalmaz, amely rendkívül széles körre terjed ki. Értékpapírnak számítanak a részvények, az adósságpapírok, a profit, a részvényalapok, az opciós papírok, a warrant, és más, hasonló értékeket megtestesítő papírok, tulajdoni részesedések, a ha­táridős ügyletek, tőzsdei árucikkek és más hasonló jogok és eszközök. A holland értékpapír-fogalom sokak szerint túl tág, és így könnyen előfordulhat az Irányelv szabályainak a megsértése.

Az értékpapír fogalmának meghatározása mellett ugyancsak kulcskérdés a zártkörű kibocsátás definiálása, amelyet azonban a holland szabályozás elkerül. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint három elem szükséges ennek a megállapításához: az ajánlatnak egy pontosan meghatározható személyekből álló körhöz kell szólnia, az ajánlattevő és az ajánlat elfogadója között korábbi kapcsolat szükséges, és egyértelműnek kell lennie, hogy az ajánlat címzettjei csak ezen személyek. A gyakorlat szerint a korábbi kapcsolat csak akkor elegendő, ha az, akihez az ajánlatot intézték, ismeri vagy ésszerűen eljárva megismerheti a kibocsátóra vonatkozó adatokat. A törvény csak ebben az esetben tartja szükségtelennek a jogi védelmet.

Az új fejlődés azzal biztat, hogy a tipikus zártkörűség fogalom a közeljövőben meg fog változni, így talán az ebből származó problémák csökkenni fognak, sőt - optimális esetben - akár el is tűnhetnek. A tervezett szabályozás legfőbb újdonsága, hogy egységesítené az engedélyeztetési eljárást, így az egyik tagállamban engedélyezett prospektus az Unió minden tagállamában érvényes lenne.

A holland szabályozás szempontjából további jelentős újítás lenne, hogy a tervezet számos kivételt tartalmaz, amelyeket a tagállamok kötelesek lesznek beépíteni a nemzeti jogukba. Hollandia szempontjából - amely csak egy olyan kivételt ismer, amely a gyakorlatban is alkalmazható - a legjelentősebb kivétel, ha a zártkörű ajánlat tagállamonként kevesebb, mint 150 személyhez vagy multinacionális ajánlat esetén kevesebb, mint 1500 személyhez szól, a kibocsátó mentesül a prospektusokra vonatkozó kötelezettségek alól.

Társasági jog

Dr Kisfaludi András előadásában az Európai Közösségek társasági jogi szabályozásának a magyar szabályozásra gyakorolt hatását mutatta be, különös tekintettel a Polgári Törvénykönyv kodifikációjára.

A Polgári Törvénykönyv koncepciója szerint az új törvénykönyv könyvek sorozatából fog állni. A jelenlegi elképzelés szerint - a holland Ptk. mintájára - az új Polgári Törvénykönyv egymástól jól elkülöníthető, de mégis egy szerves egységet alkotó könyvek sorozata lenne, így nem okoz problémát a társasági szabályoknak a Ptk.-ba való elhelyezése. Ezen a technikai változáson felül érdemi változásokra is lehet számítani, hiszen a szerkesztőbizottság célja a társasági törvény tartalmi beépítése a törvénykönyvbe. A legalapvetőbb módosítás a jogalanyi szabályozás megerősítése. Az általános szabályok tartalmaznák a jogalanyiság általános szabályait, amelyek a gazdasági társaságokra is vonatkoznának, és megszűnnének a jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságok. Ez a szabályozás áttekinthetőbb lenne, számos ellentmondást lehetne ezáltal kiküszöbölni. A kodifikációs bizottság jelenlegi álláspontja tehát az, hogy a társasági jogi szabályokat a lehető legszervesebben be kell építeni a Polgári Törvénykönyvbe.

Dr. Kisfaludi András véleménye szerint jelentős veszély rejlik abban, hogy a társasági jogi szabályok elemzése során gyakran megrekedünk az irányelvek szintjén. A teljes harmonizáció igénye esetén szükséges egészen a Római Szerződésig visszanyúlni. Ha tehát a magyar szabályozást például aszerint vizsgáljuk, hogy a diszkrimináció-mentességet a társasági jog területén biztosítja-e, akkor a jelenlegi szabályozás tartalmaz aggályos rendelkezéseket. Ilyennek tekintető például a médiatörvény azon szabálya, amely szerint országos műsorszolgáltatásra jogosult részvénytársaság esetén a szavazati jogok 26%-ával magyar természetes vagy jogi személyeknek kell rendelkezniük. De a Római Szerződésbe ütközhet az a szabály is, amely szerint külföldi részvétellel működő magyar gazdasági társaság csak a működéséhez szükséges ingatlant szerezheti meg.

A bírósági gyakorlatban már a korábbi gazdasági törvény kapcsán felmerült a kérdés, hogy a társasági törvény gazdasági társaság fogalmán csak a magyar vagy a külföldi gazdasági társaságot is érteni kell-e. Hiszen a törvény taxatívan felsorolja a társasági formákat, amelyeknek egy külföldi társasági forma formális szabályok szerint nem felel meg. A jelenlegi bírói gyakorlat a kényelmesebb megoldást választja, amikor a törvény szabályozási körét a törvényben megnevezett formákra szűkíti le. Ez a gyakorlat azonban a törvényi tilalmakat teszi relatívvá. Ezért minden egyes esetben meg kell vizsgálni, hogy a törvény adott szabálya olyan veszély ellen véd-e, amely külföldi tevékenysége ellen is védeni próbál. Ilyen esetekben vizsgálni kéne a külföldi gazdasági társaságot, és a törvényi tilalmakat a jelenlegi gyakorlatnál tágabb körre alkalmazni. Bírók állítása szerint az új bírósági gyakorlat felismerte a korábbi megoldás veszélyeit, és a jövőben külföldiekre is alkalmazni kívánja a törvény gazdasági társaság fogalmát.

Az apportra vonatkozó szabályok kapcsán is jogharmonizációs problémák merültek fel. Az uniós irányelv lehetővé teszi a nem pénzbeli vagyoni hozzájárulásokat azzal a feltétellel, hogy annak valódi vagyoni értéke legyen. A magyar társasági jog az uniós szabályokon túl is megy, amikor megköveteli, hogy ez a hozzájárulás a hitelezők védelmében végrehajtható legyen. Problémát jelent azonban a vagyon értékelése. Míg az irányelv az apport értékének megvizsgálását szakértő, addig a magyar szabályozás könyvvizsgáló feladatává teszi. Szigorú szempontok szerint a könyvvizsgálói értékelés nem elégíti ki az uniós követelményeket. Hiszen a könyvvizsgáló nem lehet egyaránt járatos az ingatlanok, a műszaki cikkek, szabadalmak értékelésében, mivel a szakképesítése nem erre szól. Amire viszont a szakképesítése szól, az ebben a tekintetben érdektelen, mivel ezekben az esetekben senki sem a könyv szerinti, hanem a piaci értékekre kíváncsi. A bíróságok épp ezért egyre gyakrabban megkövetelik, hogy a könyvvizsgáló véleményét egy valódi szakértő véleményével támassza alá. Ebben az esetben viszont felmerül a kérdés, hogy ha a szakértő akár külső kényszerre, akár saját jól felfogott érdeke alapján mindenképpen kénytelen szakértőt igénybe venni, akkor mi szükség van a szakértőre, ha azt az uniós szabályozás sem kívánja meg. A magyar szabályozás még egy jelentős kérdésben eltér az uniós normáktól. Az irányelvek ugyanis bizonyos, pontosan meghatározott esetekben kivételt állapítanak meg a könyvvizsgálói értékelés alól. Magyarországon ez jelenleg le-heteden, de érdemes lenne átgondolni, hogy ezek a kivételek nem lennének-e megfelelően alkalmazhatók a hazai szabályozásban is.

Az alakulófélben lévő társaságok felelősségének kérdésében az új társasági törvény módosította a korábbi hazai gyakorlatot, amely így távolabb került a közösségi irányelvtől. Az irányelv ugyanis azt írja elő, hogy olyan esetekben, amikor az alakulófélben lévő társaság még a jogalanyiság elnyerése előtt vállalt köte­lezettségeket, ezekért a kötelezettségekért azoknak a személyeknek kell ezekért helytállni, akik a kötelezettségeket vállalták. Az új törvény indokolása szerint erre a szabályra az előtársaság bevezetése miatt nincs többé szükségünk. Nehéz azonban választ adni például arra a kérdésre, hogy a bejegyzés előtt ki a jogosultja és kötelezettje a társaság nevében vállalt kötelezettségeknek. Ha azt mondjuk, hogy az előtársaság, akkor beleütközünk az előtársaság jogalanyiságának problémájába. Ha komplett jogalanyként működhet, akkor felmerül a kérdés, hogy mi történik azzal az előtár-sasággal, amely után nem jegyzik be a társaságot. Dogmatikailag nem megfelelő az a válasz, hogy utólag kell megkülönböztetést tennünk az előtársaságok közül annak alapján, hogy utóbb a társaságot bejegyezték-e. Abban az esetben, ha a társaságot bejegyzik, jogalanyként kezelhető az előtársaság, ami után viszont nem jegyzik be, akkor mégsem lehet jogalany. Ebben az esetben azon­ban a társasági irányelvnek nem felelünk meg, mert az egyértelműen az előtársaság tagjait kívánja felelőssé tenni.