Faktoring az új Ptk.-ban

Szerző: Gárdos Péter

letöltés

1. Bevezetés

A Céghírnök előző számaiban hatrészes cikksorozat jelent meg a faktoringról (Papp Tekla: A faktoring-szerződés jövője az új Ptk. tükrében. Céghírnök, 2013/10., 12–14. o., 2013/11., 12–14. o., 2013/12. 11–14. o., 2014/1., 11–14. o., 2014/2. 14. o., 2014/5., 6–10. o.), amely ismertette a faktoring régi jog szerinti megítélését és bemutatta a 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: új Ptk.) szabályait. A szerző álláspontja szerint az új Ptk. faktoringra vonatkozó szabályai a jogalkotó hozzá nem értéséről tesznek tanúbizonyságot, ezért – az új szabályozásból fakadó problémák elkerülése érdekében – a szerző négyféle javaslatot fogalmaz meg. Első megoldásként az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) hatálya alatt megkötött szerződések hatályának meghosszabbítását az új Ptk. hatályba lépését követő 5–10 évre javasolja. Ezt a megoldási javaslatot az alábbiakban – tekintettel arra, hogy az új Ptk. már hatályba lépett, így a kérdés aktualitását vesztette – nem vizsgáljuk. Második megoldásként a szerző azt javasolja, hogy a felek – élve a kódex szabályozásának diszpozitivitásával – térjenek el az új Ptk. faktoringra vonatkozó szabályaitól. A harmadik megoldás – a Magyar Faktoring Szövetség lobbierejében bízva – a jogszabálymódosítás. A negyedik megoldás pedig, hogy a felek a faktoring szerződést engedményezési szerződésként kössék meg.

Az új Ptk. a követelések átruházására vonatkozó szabályozást számos ponton jelentősen megváltoztatja. Ez a változás minden tevékenységet érint, amelynek keretében követelés átruházására kerül sor, a faktoring körében azonban kifejezetten jelentős a változás, hiszen az új Ptk. szerződéstípusként szabályozza a faktoringot a hitelszerződések körében. Az alábbiakban – abban bízva, hogy a vita hozzájárul a megújult szabályozással kapcsolatos helyes gyakorlat kialakulásához – az engedményezés és a faktoring megújult szabályait áttekintve, azt mutatjuk be, hogy a felvázolt megoldási javaslatok szükségtelenek, illetve tévesek.

2. A faktoring szerződés és az engedményezés viszonya az új Ptk.-ban

PappTekla szerint a faktoring nem más, mint követelésadásvétel. Ez a jellemzés azonban álláspontunk szerint téves, mivel sem a faktoring gazdasági funkciójára, sem a követelésátruházás megújult szabályozására nincs tekintettel. Elsőként azt mutatjuk be, hogy az új Ptk. engedményezési szabályaira tekintettel az engedményezés és a faktoring mereven elválasztandó egymástól, majd pedig az engedményezés szabályozási logikájának ismertetése alapján azt vizsgáljuk meg, hogy a jogalkotó milyen szempontok szerint dönthet az engedményezés jogcímeként szabályozott faktoring tartalmáról.

A faktoring szabályozását alapvetően meghatározza, hogy a kódex hogyan szabályozza a követelések átruházásának módját. A régi Ptk. a kérdést nem rendezi világosan, a 328. § (1) bekezdése csupán annyit mond ki, hogy „[a] jogosult követelését szerződéssel másra átruházhatja (engedményezés).” E rendelkezés alapján azonban nem adható válasz arra a kérdésre, hogy a követelések átruházására a dolgok átruházásával azonos módon kerül-e sor, azaz meg kell különböztetni a követelés átruházásának a jogcímét és a követelést az engedményes vagyonába átvivő rendelkező ügyletet, vagy az 1959-es Ptk. idézett rendelkezését úgy kell értelmezni, hogy a követelések egy mozzanattal, önmagában az engedményezéssel átszállnak az engedményesre.

Az új Ptk. – a dolgok tulajdonjogának az átruházásához hasonlóan – követelések esetén is különválasztja a kötelező és a rendelkező ügyletet. Az új Ptk. 6:193. § (2) bekezdése tehát úgy rendelkezik, hogy a követelés átruházással való megszerzéséhez az átruházásra irányuló szerződés vagy más jogcím, és a követelés engedményezése szükséges. Ahhoz tehát, hogy egy követelés átszálljon az engedményesre, szükséges egy jogcím, valamint rendelkező ügyletként az engedményezés, amely nem más, mint az engedményező és az engedményes szerződése, amellyel az engedményes az engedményező helyébe lép. (Lásd ehhez részletesen: Vékás Lajos (szerk.):Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Budapest, 2014, CompLex, 6:193. §, megjelenés alatt.)

Téves ezért Papp azon megközelítése, amely szerint „az engedményezés célja alanyváltozás, (…) a faktoringé likviditás biztosítása”, továbbá „az engedményezés jogcíme lehet jogügylet, jogszabály és hatósági határozat is, addig a faktoringé általában csak jogügylet”. Az engedményezésnek ugyanis nincs célja, hiszen az ügyletek célját minden esetben a jogcím, nem pedig a rendelkező ügylet tartalmazza, épp úgy, ahogy a dolog tulajdonjoga átruházásának célját nem a birtokátruházás, hanem a jogcím (adásvétel, ajándékozás, kölcsön stb.) körében találjuk. Ugyancsak hibás az az állítás, amely szerint a faktoringnak lenne jogcíme: a faktoring ugyanis maga a jogcím, amely megvilágítja, hogy miért kerül sor a követelés átszállására. Az új Ptk. alapján az engedményezés a követelés átszállását eredményező rendelkező ügylet, amelyre tipikusan adásvétel, ajándékozás vagy faktoring jogcímén kerül sor. Végül pedig téves ezért az ellenszolgáltatásra tekintettel különbséget tenni az engedményezés és a faktoring között. Az engedményezés mint rendelkező ügylet kapcsán, a birtokátruházáshoz hasonlóan, nem lehet értelmesen felvetni az ellenszolgáltatás kérdését, az engedményezés mögött található jogcím lehet visszterhes (adásvétel, faktoring) vagy ingyenes (ajándékozás). Épp erre tekintettel hagyta el az új Ptk. az engedményezés szabályai közül az engedményezőt terhelő szavatossági (a régi Ptk. szerint: kezesi) felelősség szabályait, hiszen azt is a jogcím határozza meg.

3. A faktoring mint jogcím: finanszírozás

Az engedményezés rendelkező ügyletként történő szabályozásából szükségszerűen következik, hogy amikor a Ptk. a faktoringot szabályozza, akkor a faktoring egy alapvető mozzanatát képező engedményezés jogcímét határozza meg. Erre pedig akkor van lehetőség, ha a faktoring esetén létezik olyan gazdasági tartalom, amely a jogviszonyt minden más szerződéstípustól elhatárolhatóvá teszi.

Egyetértünk Papp Teklával abban a kérdésben, hogy bár számos típusa alakult ki a faktoringnak, az ügylet lényegét tekintve kétféle faktoringot különböztethetünk meg az alapján, hogy a faktort megilleti-e visszkereset az adós nemteljesítése esetén: visszkeresetes faktoring esetén a követelés behajthatatlanságának a kockázatát az adós, visszkereset nélküli faktoring esetén viszont a faktor viseli. (Az alanyok megjelölésének kérdésére az alábbiakban visszatérünk.) A két ügylet gazdasági tartalma tekintetében gyökeresen eltér egymástól. Visszkereset nélküli faktoring esetén az engedményezés jogcíme valójában adásvétel, hiszen a felek a követelés ellenérték fejében történő végleges átruházásában állapodnak meg, úgy, hogy a kötelezett teljesítésének a kockázatát a vevő (engedményes) viseli. Ebben a jogviszonyban a jogalkotó nem látott az adásvételi szerződés körében szabályozott kérdéseken túl szabályozandó problémát, így az új Ptk. csupán annyit tett, hogy az adásvételi szerződés tárgyát dolgok mellett követelésekre is kiterjesztette, azaz megteremtette a követelés-adásvételi szerződést [6:215. § (3) bek.]. A követelés-adásvétel szabályai megfelelő választ adnak a visszkereset nélküli faktoring alapvető kérdéseire.

Visszkeresetes faktoring esetén ugyanakkor alapvetően finanszírozási jogviszony jön létre a felek között. A faktor a szolgáltatás teljesítése időpontjának és a kötelezett fizetési határidejének az elválásából fakadó likviditási nehézség áthidalására pénzkölcsönt nyújt az adósnak. E kölcsönjogviszony specialitása, hogy – az új Ptk. 6:99. §-ában foglalt fidúciatilalom szabálya alóli kivételként – a követelés átruházása szolgálhat biztosítékul. (A 6:99. §-ban előírt fidúciatilalomra a nyilvántartásba vételi kötelezettség kapcsán visszatérünk.) Ebből fakad továbbá a kölcsöntörlesztés speciális megoldása. Míg kölcsönszerződés alapján a kölcsön törlesztésének kötelezettsége az adóst terheli, addig faktoring esetén, mindaddig, amíg a faktorált követelések kötelezettjei szerződésszerűen teljesítenek, az adóst nem terheli fizetési kötelezettség. Az ügylet finanszírozási jellegéből következik a követelés átruházásának fiduciárius jellege és a faktor visszkereseti joga: a faktor a követelésre csak addig tart igényt, ameddig az biztosítja az általa folyósított összeg zökkenőmentes megtérülését; ha ez a feltétel nem teljesül, akkor a követelést visszaruházza az adósra, akinek ezzel beáll, illetve feléled a törlesztési kötelezettsége.

Álláspontunk szerint téves Papp azon állítása, amely szerint „[a] külföldi szakirodalomban vagy nem merül fel a faktoring finanszírozási jellege, vagy ha igen, akkor sem tekintik kölcsönnyújtásnak”. A nemzetközi jogirodalomban többnyire egységes az az álláspont, hogy a faktoring gazdasági funkciójában kölcsönnyújtásnak minősül. Goode szerint „gazdasági értelemben a követelések visszkeresettel történő eladása lényegében megkülönböztethetetlen attól az esettől, ha az adós követelések biztosítéki célból történő átruházása fejében jut hitelhez, hiszen mindkét esetben a kereskedő hitelhez jut most, amelyet később vagy maga köteles visszafizetni vagy köteles biztosítani a kötelezett általi visszafizetést.” (Roy Goode: Commercial Law. London, 2004, Penguin, 3. kiadás. 744. o.). Goode ezt követően rámutat arra, hogy az angol jog mégis eltérően kezeli a két megoldást, így pl. követelésen alapított zálogjog esetén megköveteli a zálogjog nyilvántartásba vételét. Ezzel kapcsolatban azonban tanulságos a Law Commission javaslata, amely úgy foglalt állást, hogy – tekintettel arra, hogy a két megoldás lényegét tekintve azonos – a nyilvántartásba vételi kötelezettséget ki kell terjeszteni a követelésvásárlásra is. (Law Commission, Company Security Interests 2005, Summary 14. pont.) A visszkeresetes faktoring megítélése Németországban is hasonló: a faktor által fizetett összeg jogilag kölcsönnek minősül, amelyek biztosítékául az átruházott követelések szolgálnak. (Christian Grüneberg/Palandt: Bürgerliches Gesetzbuch. München, 2006, Beck. 588. 37. msz.)

Az új Ptk. tehát a fent kifejtettekre tekintettel a faktoring fogalmi elemévé teszi a visszkereseti jogot, míg a visszkereset nélküli faktoringra – főszabályként – az adásvétel szabályai alkalmazandóak. A faktoring alapján tehát a faktor kölcsön nyújtására, azaz pénzösszeg fizetésére, míg az adós a kölcsön biztosítékaként a faktorált követelések engedményezésére köteles. A faktor visszkereseti joga akkor nyílik meg, ha a kötelezett nem teljesít. Ebben az esetben a kölcsön egy összegben esedékessé válik és annak visszafizetése értelemszerűen az adóst terheli. Ha az adós a kölcsönt visszafizette, akkor a faktorált követeléseket a hitelező visszaengedményezi rá.

4. A Hpt. és az új Ptk. közötti viszony

A régi Hpt. a faktoringot kölcsönügyletnek tekintette, a gyakorlat által faktoringnak nevezett ügyletek között számos olyan típus létezett, amely gazdasági tartalma szerint nem tekinthető kölcsönnyújtásnak. Erre tekintettel már az új Ptk.-t megelőzően is vitatott volt, hogy a Hpt. faktoring fogalma milyen körre terjed ki. Az új Hpt. 6. § (1) bekezdés 60. pontja, a kölcsönnyújtástól elválasztva, új definíciót tartalmaz a követelésvásárlásra. E definíció nem tesz különbséget a faktoring és a követelés-adásvétel között, hanem követelésvásárlásnak tekinti a követelésnek – a kötelezett kockázatának átvállalásával vagy anélkül történő – mindenféle megszerzését. Ez a meghatározás tehát magában foglalja a Ptk. szerinti faktoringot és követelés-adásvételt egyaránt.

PappTekla – még a régi Hpt. szabályai alapján – azt javasolja, hogy az új Ptk. faktoring szerződésre vonatkozó szabályozásának hibáit oly módon lenne szükséges korrigálni, hogy a Hpt. önálló szolgáltatásként szabályozza a faktoringot, „olyan koncepció megalkotásával, hogy ne lehessen a pénzkölcsönnyújtás alfajaként értelmezni” a faktoringot, így az új Ptk. szabályai csak olyan kérdésekben lennének irányadóak, amelyeket a Hpt. nem szabályoz. Ez a megoldási javaslat álláspontunk szerint több szempontból sem támogatható. Egyrészt, mivel nincs tekintettel arra, hogy a faktoring mint magánjogi szerződés szabályait, azaz a felek közötti jogviszony alapvető tartalmi elemeit a Ptk. hivatott meghatározni, a Hpt. feladata elsődlegesen az e szabályokra épülő közjogi szabályok megalkotása. Másrészt pedig elfogadhatatlan lenne az a szabályozási megoldás, amely ugyanarra a jogviszonyra két jogszabályban egymástól koncepcionálisan eltérő szabályt adna. Kétségtelenül szerencsétlen, hogy a jogalkotó elmulasztotta összhangban hozni a Hpt. szabályait a Ptk. új rendelkezéseivel. A Hpt. fogalommeghatározása ugyanakkor kizárólag az üzletszerűen faktorálást folytató vállalkozások szabályozása és felügyelete szempontjából releváns, az adott jogviszony polgári jogi megítélése szempontjából természetesen a Ptk. az irányadó.

5. Az UNIDROIT egyezmény és az új Ptk. közötti viszony; a szabályozás diszpozitivitása

PappTekla szerint az új Ptk. faktoring szerződésre vonatkozó szabályainak egyik legnagyobb problémája a nemzetközi követelés-vételről szóló ottawai egyezmény szabályainak figyelmen kívül hagyása.

Az UNIDROIT faktoring egyezménye a visszkeresetes és a nem visszkeresetes faktoringra egyaránt kiterjed. Épp e megközelítésből fakad, hogy az egyezmény semmit nem árul el a jogviszony valódi tartalmáról, mivel az egyezmény értelmében faktoringnak minősül az is, ha – az egyezmény szóhasználatával – a faktor megelőlegezi kölcsön nyújtásával vagy előleg folyósításával a szállítót, és az is, ha erre nem kerül sor, és az sem fogalmi eleme a faktoringnak, hogy a faktor védelmet nyújtson az adós fizetési késedelme vagy mulasztása esetére, továbbá ezzel összefüggésben, azt sem határozza meg az egyezmény, hogy a követeléseket ki tartja nyilván és ki szedi be.  Vélhetően épp az egységes megközelítésnek a következménye, hogy az egyezmény túlnyomó részben nem a faktoring mint jogcím, hanem az engedményezés mint rendelkező ügylet szabályait tartalmazza (az átruházni kívánt követelések meghatározásának módja, az engedményezést kizáró kikötések joghatása, a faktor és más hitelezők közötti prioritás, az adóst megillető kifogások köre, utólagos engedményezés stb.). Az új Ptk. tehát a faktoring szerződés szabályaiban valóban nem jelenítette meg az UNIDROIT egyezmény szabályait, ugyanakkor az egyezmény által szabályozott kérdések az engedményezés szabályait – az UNCITRAL engedményezésre vonatkozó egyezményével egyetemben – alapvetően meghatározták.

Tévesnek tartjuk ugyanakkor Papp Tekla azon megoldási javaslatát, amely szerint a felek az alkalmazandó jog tekintetében kiköthetnék az UNIDROIT egyezményt, illetve az azt kihirdető magyar jogszabályt. A felvetés általánosabban is vizsgálható: szabadon felülírhatják-e a felek a Ptk. faktoringra vonatkozó szabályait? A javaslat kiindulópontja nem vitatható: a diszpozitivitás elve biztosítja az eltérés lehetőségét a faktoring szabályaitól. Hangsúlyozzuk ugyanakkor, hogy a felek joga, hogy a Ptk. szerződésekre vonatkozó szabályaitól eltérjenek, nem korlátlan. A diszpozitivitás az új Ptk. 6:59. § (2) bekezdésénél fogva csupán a szerződésnek a felek jogait és kötelezettségeit megállapító rendelkezései tekintetében illeti meg a feleket, így például az engedményezhető követelések, a kötelezett értesítése vagy a faktoring nyilvántartásba vétele kapcsán a felek a Ptk. szabályától nem térhetnek el. Különösen egyértelmű ez minden olyan kérdés tekintetében, amely harmadik személyek (pl. a kötelezett) jogait és kötelezettségeit érinti. Nem értünk tehát egyet azzal, hogy a felek a diszpozitivitás jogánál fogva teljes mértékben felül tudnák írni a követelések átszállására vonatkozó szabályokat.

6. A faktoring jogviszony alanyai

Pappbírálja az új Ptk. megfogalmazását a jogviszony alanyai megnevezése tekintetében is, hiszen álláspontja szerint „az adósnak nincs követelése, hanem tartozása van a harmadik személlyel, a faktorálóval szemben”. Úgy gondolom, az új Ptk. e körben a kódex rendszerével összhangban, helyesen jelöli meg a jogviszony alanyait. Az engedményezés körében a régi és az új Ptk. is kötelezettként jelölte meg azt a személyt, akivel szemben az engedményező követelése fennállt, így a faktoring jogviszonyban is logikus a kötelezett elnevezés használata. Kétségtelen, hogy a gyakorlat faktoring esetén az engedményező megnevezésére nem az adós, hanem a szállító elnevezést használja. Az új Ptk. azonban indokoltan tért el e tekintetben a piaci gyakorlattól. A kódex szállító néven a forgalmazási szerződés alanyát jelölte meg, így a faktoring körében a fogalom eltérő tartalommal történő alkalmazása zavart okozhatott volna. A Ptk. ráadásul általánosabb szabályozását adja a faktoringügyletnek, mint az UNIDROIT egyezmény, ezért a faktoring ügylet tárgyául szolgáló követelés olyan viszonyból is származhat, amelyekkel kapcsolatban csak igen erőltetetten lehetne a „szállító” megjelölést alkalmazni, még a kifejezésnek a forgalmazási szerződésnél tágabb értelmezése esetén is. Ennél azonban lényegesebb érv, hogy az új Ptk. a faktoringot sajátos kölcsönszerződésként szabályozza, amelyben a faktor mint hitelező kölcsönt nyújt a szállítónak mint adósnak. A jogviszony kölcsön jellegét az adós elnevezés világosabban képes kifejezni.

Papphelytállóan jegyzi meg, hogy az új Ptk. hallgat arról, hogy a Hpt. alapján faktor kizárólag engedéllyel rendelkező hitelintézet vagy pénzügyi vállalkozás lehet. Az új Ptk. e tekintetben tudatosan változtat a régi Ptk. szóhasználatán. Az új Ptk. e körben – tekintettel arra az általános szerkesztési elvre, amely szerint a szerződési szabályok alapvetően egységesek, alanyok szerint eltérő szabályozás csak kivételes esetben szükséges – azt az elvet érvényesíti, hogy a szerződés alanyára vonatkozó megkötést csak ott határoz meg, ahol az elkerülhetetlen. Ennek megfelelően az új Ptk. a hitel- és kölcsönszerződés kapcsán a szerződés alanyát hitelezőként, a fizetési megbízási szerződés kapcsán megbízottként, a faktoring esetén faktorként, a pénzügyi lízing esetén lízingbeadóként jelöli meg, függetlenül attól, hogy e körben a közjogi szabályok alapján ilyen tevékenységet üzletszerűen valóban bárki vagy csak meghatározott alanyi kör végezhet-e. Mindez tartalmi változást a korábbi szabályozáshoz képest nem okoz, csupán a szabályozás konzisztenciáját teremti meg. Nem az új Ptk. feladata annak meghatározása, hogy meghatározott tevékenységet ki, milyen feltételek mellett végezhet. Ha közjogi szempontok alapján indokolt például, hogy faktor csupán engedéllyel rendelkező piaci szereplő lehessen, akkor ezt a jogalkotó az új Ptk. szabályától függetlenül előírhatja. Erre azonban szükségtelen az új Ptk.-ban utalni. Logikailag az a helyes, ha az ügylet tartalmi meghatározását adó polgári jogi szabályozás nincs tekintettel a tevékenység folytatására vonatkozó hatósági kötöttségekre. Először a tartalmi szabályok alapján minősíteni kell egy tevékenységet, majd pedig ennek alapján meghatározható a hatósági előírások tárgyi hatálya. A polgári jogi szabályozás egyes ügyletekre (azokból alkotott típusokra) irányulhat, nem lehet tekintettel arra, hogy valamelyik fél üzletszerű tevékenységként vagy eseti jelleggel nyújtja a szolgáltatást. Ugyanígy, egy a polgári jog szabályai alapján elbírálandó jogvitában sincs általában jelentősége annak, hogy a szolgáltatás nyújtója engedéllyel vagy engedély nélkül végzi a tevékenységét.

7. Nyilvántartásba vételi kötelezettség

Papp élesen bírálja az új Ptk. 6:406. §-ában előírt azon kötelezettséget, amely szerint a faktoring szerződést és az adós személyét a hitelbiztosítéki nyilvántartásba be kell jegyezni ahhoz, hogy a faktorált követelés átszálljon a faktorra. Papp szerint nem világos, hogy kit terhel ez a kötelezettség, valamint, hogy mi indokolja az ügyletet feleslegesen lassító bejegyzést.

Az első kérdésre az új Ptk. egyértelmű választ ad: a bejegyzés kötelezettsége a faktort terheli: a 6:406. § első mondata szerint „[a] faktor köteles a faktorálás tényét és az adós személyét a hitelbiztosítéki nyilvántartásba bejegyezni.” Ennél érdekesebb kérdés, hogy mi indokolhatja a nyilvántartásba vételi kötelezettség előírását. A nyilvántartásba vételi kötelezettség az új Ptk. fiduciárius biztosítékokra vonatkozó koncepciójából fakad.

A 6:99. § úgy rendelkezik, hogy semmis az a kikötés, amely – a pénzügyi biztosítékokról szóló irányelvben meghatározott biztosítéki megállapodások kivételével – pénzkövetelés biztosítása céljából tulajdonjog, más jog vagy követelés átruházására, vételi jog alapítására irányul. Az új Ptk. – hosszas viták eredményként – arra az álláspontra jutott, hogy nem szól legitim érv amellett, hogy a domináns pozícióban lévő hitelezők a zálogjognál mint korlátolt dologi jognál erősebb biztosítékhoz jussanak, ezért általában nem engedi a tulajdonjog biztosítéki célú alkalmazását. Bár a 6:99. § kivételként csupán a pénzügyi biztosítékokról szóló megállapodásokról szóló 2002/46/EK irányelvre utal, maga az új Ptk. is tartalmaz további kivételt e tilalom alól. Fiduciárius biztosítékról beszélünk minden olyan esetben, amikor a hitelező harmadik személyekkel szemben az átruházott tulajdonjoggal, joggal vagy követeléssel járó teljes hatalmat megszerzi, azonban tulajdonosi jogai kötelmi jogi korlátok közé szorulnak, mivel a hitelező az adóssal szemben azt vállalja, hogy meghatározott tulajdonosi jogait csak a szerződésben rögzített feltételek bekövetkezte esetén fogja gyakorolni. Mindez alapján – amint ez a Ptk. miniszteri indokolásából is egyértelműen kiderül – a tulajdonjog-fenntartás (6:216. §), a pénzügyi lízing (6:409. §) és a faktoring (6:405. §) egyaránt fiduciárius biztosítéknak minősül.

A fiduciárius biztosítékok elismerésével kapcsolatos egyik lényeges ellenérv volt, hogy e biztosítékok nem publikusak, a kötelezett harmadik személy hitelezői arról nyilvános forrásból nem szerezhetnek tudomást. A zálogjogi nyilvántartás újraszabályozásának egyik fő célja – a korábbi szabályozás hibáinak kiküszöbölése mellett – a zálogjogi nyilvántartás publicitásának a fiduciárius biztosítékokra való kiterjesztése volt. Ennek érdekében írja elő az új Ptk. tulajdonjog-fenntartás [6:215. § (4) bek.], faktoring (6:406. §) és pénzügyi lízing (6:410. §) esetére a nyilvántartásba vételi kötelezettséget, hiszen így a harmadik személyek egy ingyenesen kereshető online nyilvántartásba való betekintés alapján bizonyosak lehetnek afelől, hogy a lekérdezett vagyontárgyra vonatkozóan harmadik személynek milyen dologi-jellegű jogai vannak.  (Érdekes kérdést vet fel, hogy a zálogjog és a faktoring közelítése vezethet-e ahhoz, hogy az adós felszámolása esetén a faktorált követelések az adós felszámolási vagyonába tartozzanak. Lásd ehhez: Csőke Andrea–Juhász László: A pénzügyi lízingszerződésből eredő követelések érvényesítése a csőd- és felszámolási eljárásokban. Gazdaság és Jog, 2014/3., 8–13. o. és Gárdos István–Gárdos Péter: A lízingbeadó és a faktor mint hitelező a felszámolási eljárásban. Gazdaság és Jog, 2014/5., 17–20. o., valamint a szerzők megjelenés alatt álló válaszait.)

Gárdos Péter