Biztosítéki tulajdon a felszámolási eljárásban

Szerző: Gárdos István - Gárdos Péter

letöltés

Amint ez a Reflexiók-ból is kiderül, a vita lényege, hogy szerintünk a fizetésképtelenségi eljárásokban gazdasági tartalma alapján különbséget kellene tenni formális és tényleges tulajdonjog között; a tulajdon csődjogi kezelése nem kellene, hogy automatikusan kövesse a dologi jogi tulajdon alakulását. Ezzel szemben, a Reflexiók szerzői szerint sem polgári jogi, sem csődjogi megközelítésben nincs formális dologi jogi tulajdon és gazdasági tulajdon, csak a részjogosítványok korlátozhatják a tulajdonjogot”. Úgy gondoljuk, hogy ez az álláspont a polgári jogi megközelítés tekintetében téves, ezért indokolt lenne, hogy a különbség a csődjogban is megjelenjen.

A fiduciárius biztosítékoknak az elmúlt két évtizedben kibontakozott gyakorlata, az ezzel kapcsolatos bírói gyakorlat és jogirodalmi vita egyértelműen megmutatta, hogy vannak olyan esetek, amikor a tulajdonszerzés jogcíme és gazdasági háttere – a tulajdonjog dologi jogi tartalmának érintése nélkül, kötelmi jogi úton – kihat a tulajdonos jogi helyzetére. Ilyen esetekben kettős helyzet alakul ki: a hitelező harmadik személyekkel szemben az átruházott tulajdonjoggal járó teljes hatalmat megszerzi, azonban tulajdonosi jogai kötelmi jogi korlátok közé szorulnak, mivel a hitelező az adóssal szemben azt vállalja, hogy meghatározott tulajdonosi jogait csak a szerződésben rögzített feltételek bekövetkezte esetén fogja gyakorolni. Ezeket az eseteket nevezzük fiduciárius tulajdonnak, amelynek két fő formája a vagyonkezelési és a biztosítéki célú tulajdon. Mindkét esetben a dologi jogi tulajdonos a külvilág felé teljes jogú tulajdonosként lép fel, azaz jóhiszemű harmadik személyek tőle tulajdonjogot vagy korlátolt dologi jogokat szerezhetnek, azonban a tulajdon átruházójával (vagy akinek érdekében a tulajdonszerzésre sor került) fennálló kötelmi jogi viszonya korlátozza, hogy mi az, amit a tulajdonnal jogszerűen megtehet. Dologi jogi értelemben tehát érvényesül az, hogy „[a] tulajdonjog a tulajdon tárgya feletti elvben legteljesebb jogi hatalmat jelenti”, kötelmi jogilag azonban érvényesülnek a tulajdon célhoz kötött, jellemzően időleges jellegéből fakadó korlátok. Éppen ezeknek a korlátoknak a léte indokolja, hogy különbséget tegyünk formális jogi és gazdasági tulajdon között. Tévesnek tartjuk a szerzők azon álláspontját, amely szerint a vizsgált szerződési konstrukciók esetén a tulajdon részjogosítványok általi korlátozásáról lenne szó. Épp ellenkezőleg: ahogy arra fent rámutattunk, a hitelező tulajdonjoga dologi jogi értelemben „teljes”, korlátlan tulajdonjog, a korlátok csupán kötelmi jellegűek. Téves ezért az a megközelítés is, amely a pénzügyi lízingben a használat jogának átengedését látja, mivel ezzel épp abba a hibába esik, amelyet a Ptk. el kívánt kerülni: a pénzügyi lízing és a bérlet összemosásába. (Lásd ehhez részletesen: Vékás Lajos (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázatokkal. Budapest, 2013, CompLex, 873–874. o.)

Úgy gondoljuk, a fiduciárius biztosítékok gyakorlata alapján már az 1959-es Ptk. alapján sem helytálló az az állítás, hogy polgári jogi megközelítésben nincs formális dologi jogi tulajdon és gazdasági tulajdon”, az új Ptk. alapján pedig még kevésbé áll ez meg. Az új Ptk. bevezeti a bizalmi vagyonkezelés intézményét, és ennek kapcsán szabályozza a kezelésbe adott vagyon feletti tulajdonjog tartalmát, amely világosan mutatja a fiduciárius tulajdon előzőekben jelzett kettős természetét: a vagyonkezelő jogosult a tulajdonjogból fakadó jogosultságokat gyakorolni [6:318. § (1) bek.], ugyanakkor köteles „a jogviszony bizalmi jellegéből fakadó fokozott követelményeknek megfelelően, a kedvezményezett érdekeinek elsődleges figyelembe vétele mellett” eljárni [6:317. § (1) bek.]. Nem kevésbé fontos a biztosítéki célú tulajdonátruházásra bevezetett tilalom, amely ugyanakkor nem teljes körűen, hanem a törvény által nevesített egyes kivételekkel érvényesül (6:99. §). Ez a tilalom kifejezett jogalkotói válasz a fiduciárius biztosítékok gyakorlatában kialakult problémákra, a kivételek pedig nevesítik azokat az eseteket, amelyek, kellő intézményesültségükre tekintettel törvényi elismerést kapnak. E kivételek közé tartoznak egyes pénzügyi biztosítékok, a tulajdonjog-fenntartás, a pénzügyi lízing és a faktoring. A pénzügyi lízing és a faktoring szabályozásával a Ptk. kifejezetten a biztosítéki tulajdonátruházást, illetve tulajdonjog-fenntartást ismerte el, azaz azt, hogy a jogi és a gazdasági tulajdonjog különválhat; épp e biztosítéki jellegükre tekintettel írja elő a törvény a hitelbiztosítéki nyilvántartásba való bejegyzés kötelezettségét. (A gazdasági és a jogi értelemben vett tulajdonjog megkülönböztetéséhez lásd részletesen Vékás Lajos (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázatokkal. Budapest, 2013, CompLex, 874. o.)

Az előbbiek alapján tehát nem vitatható, hogy a polgári jog ismeri a formális jogi és a gazdasági értelemben vett tulajdon közötti különbséget. [Ez a különbségtétel már az 1959-es Ptk. előtti magánjogi irodalomban is egyértelműen megjelent. Villányi például a tulajdonjog-fenntartás kapcsán hangsúlyozza, hogy „[a] tulajdonjog célja csak a biztosítás, gazdaságilag a dolog az adós érdekköréhez tartozik.” (Villányi László: A magánjog szerkezete. Budapest, 1934, Grill, 148. o.)]. A kérdés tehát pusztán az, hogy vajon ennek a különbségnek a fizetésképtelenségi jogban is meg kell-e jelennie. Úgy gondoljuk, hogy a válasz egyértelmű, ha valahol, akkor éppen a fizetésképtelenségi jogban szükséges különbséget tenni a tulajdon két megjelenési formája között, hiszen a felszámolási eljárás rendeltetése az, hogy szervezett módon biztosítsa az adós vagyonából a hitelezői követelések kielégítését. Ha a jog a faktort és a lízingbeadót a fizetésképtelenség bekövetkezéséig hitelezőnek tekinti, akkor nem található olyan jogpolitikai indok, amely szerint e státusz nem kellene, hogy érvényesüljön a felszámolási eljárás során is. A felszámolási vagyon részeként az olyan vagyontárgyat kell tekinteni, amely nem formálisan, hanem gazdasági értelemben az adós tulajdonát képezi. Nincs ok arra, hogy a lízing vagy faktoring formájában hitelt nyújtó gazdasági szereplők ne egységesen legyenek kezelve az össze többi biztosított hitelezővel.

A pénzügyi lízing példáját nézve, megállapítható, hogy míg dologi jogi értelemben a lízingbeadó a dolog tulajdonosa, nyilvánvalóan érvényesülnek a lízing-jogviszonyból fakadó kötelmi jogi korlátok; messze nem csak arról van szó, hogy a lízingbeadó ideiglenesen átruházza a tulajdonjog a tulajdon egy részjogosítványát, a használat jogát a lízingbevevő számára. Ha pusztán ennyit jelentene a pénzügyi lízing, akkor számvitelileg nem a lízingbevevő tartaná nyilván a lízingelt dolgot, nem ő számolna el utána értékcsökkenést, és nem ő viselné a dologgal kapcsolatos tulajdonosi kockázatot. A szerzők is elismerik, hogy a lízingbeadónak a lízingtárgyon fennálló tulajdonjoga egy speciális biztosítékot nyújt a lízingbeadó részére”. Amit mi mondunk, az csupán annyi, hogy ezt a körülményt nem lehet figyelmen kívül hagyni a felszámolás során sem. Az, hogy az adott esetben a tulajdonjog biztosítéki szerepet tölt be, annyit jelent, hogy a tulajdonos joga célhoz kötött, időben és tartalmában korlátozott jog; a jog tényleges tartalma az, hogy hitelezési biztosíték, és a tulajdon e hitelezési biztosíték formája. A fizetésképtelenségi eljárásokban nyilvánvalóan nem a forma, hanem a tartalom kellene, hogy meghatározza egy vagyontárgy és az ahhoz kapcsolódó szereplők státuszát.

A Cstv.-ben a pénzügyi lízing kapcsán szereplő elszámolási kötelezettség nem adekvát megoldása a helyzetnek: ha a vagyontárgy tényleg a lízingbeadóé lenne, akkor semmi köze nem lenne a lízingbevevőnek ahhoz, hogy mennyi annak aktuális értéke (eltekintve persze attól a speciális helyzettől, ha ő maga értéknövelő beruházást végzett a vagyontárgyon); az általa megfizetett összeget egyszerűen le kellene vonni a teljes időarányos tartozásából, és az kiadná, hogy ki kinek, mennyivel tartozik. Az, hogy a vagyontárgy aktuális piaci értékén kell elszámolni, szintén azt támasztja alá, hogy a lízingbevevőnek valamilyen gazdasági érdeke áll fenn a vagyontárgy tekintetében, azaz gazdasági értelemben őt kell tulajdonosnak tekinteni. Az a magyarázat, hogy a lízingbevevő a díjfizetéssel „a vagyontárgy vételárának egy részét már megfizette” elsősorban azért nem helytálló, mert ezzel a pénzügyi lízinget adásvétellé (részletvétellé) minősítenénk, ami nem felel meg az ügylet valódi természetének, a Ptk.-ban adott meghatározásának. Ezenfelül nem ad magyarázatot azokra az esetekre, amelyekben a lízingbevevő nem jogosult megszerezni a lízingtárgy tulajdonjogát. Végül, mintha ezzel a szerzők is azt mondanák, hogy a lízingbevevő a lízingdíj fizetésének arányában lényegében tulajdonossá válik. Nem a fiduciárius ügyletek kezelésének elvi kérdéséhez tartozik, de gyakorlati szempontból fontos probléma a hatályos szabályozással kapcsolatban az is, hogy senki nem tudja, hogy mennyi a vagyontárgy „visszaadáskori piaci értéke”, amíg annak értékesítésére sor nem kerül; a korrekt megoldás csak az lehet, a vitákat illetve a visszaéléseket csak úgy lehet elkerülni, ha a felszámoló a törvény által meghatározott rendben értékesíti a vagyontárgyat, és felosztja a befolyó bevételt.

Ha jól értjük, akkor a szerzők a pénzügyi lízing és a faktoring jogi természetével kapcsolatos álláspontunkat osztják. A fent kifejtettek szerint e konstrukciók esetén nem szól érv a mellett, hogy a felszámolási eljárásban e biztosítékokat ne – valódi gazdasági tartalmuknak megfelelően – a zálogjoggal azonos módon kezelje a jogalkotó. Kérdés, hogy – arra tekintettel, hogy a jogalkotó a Cstv.-t (számtalan ponton) elmulasztotta az új Ptk.-hoz igazítani – kifejezett szabály hiányában erre van-e lehetőség, tekintettel a Cstv. szerzők által is hivatkozott kógens jellegére. E kérdésben nem értünk egyet a szerzőkkel. Nem világos, hogy a szerzők miért gondolják úgy, hogy a Cstv. 49/D. §-a kapcsán kialakított, a Cstv. normaszövegével nyilvánvalóan összhangban nem álló jogértelmezésre volt lehetőség, de az itt kifejtettek meghaladják a jogértelmezés kereteit. Azt gondoltuk, hogy ha a Legfelsőbb Bíróság egyszer kimondhatta azt, hogy a „felszámolási eljárásban a biztosítéki célú engedmény osztozik a többi biztosíték jogi sorsában” (BH2001. 489.), akkor annak sincs akadálya, hogy ugyanezt a biztosítéki célú tulajdonátruházás egyéb eseteiben is megtegye. Ha, amint arra a szerzők felhívják a figyelmet, a Legfelsőbb Bíróság olyan zálogjogra is kiterjeszthette a biztosított követelés fogalmát, amely a tételes jogszabályi felsorolásban nem szerepelt (Gfv.X.30.409/2010/5.), akkor talán azt is megteheti, hogy a zálogjogra irányadó szabályokat alkalmazza az egyéb dologi biztosítékokra, azaz a biztosítéki tulajdonra is. Természetesen, a bírósági jogértelmezésnek ez a lehetősége csupán egy felvetés a részünkről, az azonban határozott véleményünk, hogy tartalmilag ez lenne az ilyen típusú ügyleteknek az új Ptk.-val összhangban álló, megfelelő kezelése.