A kölcsönszerződés sajátos vonásai (I. rész)

Szerző: Gárdos István

letöltés

Gazdaság és Jog, 2017/1.

Több alapvető dologban egyetértek Darázzsal, mégsem tartom helytállónak és kielégítőnek a kölcsönszerződés magánjogi természetéről kifejtett véleményét (Darázs Lénárd: A pénzkölcsönszerződés magánjogi természete. Gazdaság és Jog 2016/6. szám 11-15. o.). Egyetértek a következő megállapításokkal: a kölcsönnek lényeges jellemzője a szolgáltatás időlegessége, a jogviszony (viszonylag) tartós jellege; kölcsön esetén a hitelező szolgáltatása irreverzibilis, ezért az eredeti állapot helyreállítása nem lehetséges; a tulajdonátruházás a kölcsönnek nem jellegadó szolgáltatása; és végül, kölcsön esetében dologi jogi értelemben problémás használatról beszélni.

Ugyanakkor, az alábbiakban amellett érvelek, hogy a kölcsönszerződés jellegzetessége nem tárható fel a pénz illetve általában a kölcsön tárgya sajátos vonásainak figyelembe vétele nélkül; ebből következik, hogy a kölcsönszerződésnek fogalmi eleme a tulajdonátruházás, jellegadó szolgáltatása pedig a használati jog időleges biztosítása. A jogviszony alapvető jellegzetességét nem érintve, mind a tulajdonjoggal, mind pedig a használattal kapcsolatos kérdések eltérően jelentkeznek azokban az esetekben, amikor a kölcsön összegét a kölcsönvevő készpénzben kapja meg, és amikor a bankszámláján írják jóvá.

A kölcsön mint sajátos szerződéstípus

Nem értek egyet Darázzsal abban, hogy a pénzkölcsön – annak immanens lényegéből levezethető, csak rá jellemző jellegadó szolgáltatással rendelkező – sui generis szerződéstípus. Véleményem szerint a pénzkölcsön alapjaiban osztozik a kölcsönszerződés általános vonásaiban, ami különbség adódik, az a pénz és a kölcsön egyéb tárgyai közötti különbségből valamint a pénzkölcsön gazdasági szerepéből adódik. Ezek a különbségek azonban nem érintik az ügylet polgári jogi szempontból meghatározó lényegi tartalmát.

A kölcsön természetesen sajátos vonásokkal rendelkező önálló szerződéstípus. Ugyanakkor az egyes szerződéstípusok több-kevesebb közös sajátossággal rendelkeznek, ennek alapján csoportokat alkotnak, közelebbi vagy távolabbi rokonságban állnak egymással. Így a kölcsön sem kizárólag sajátos vonásokkal rendelkező, magányos szerződéstípus, hanem feltérképezhetők rokoni kapcsolatai egyéb szerződéstípusokkal. Amint látni fogjuk, e rokoni szálak azonosítása lényegesen hozzájárul a kölcsön jogi természetének megértéséhez. Az, hogy mi minősül önálló szerződéstípusnak, nem mindig határozható meg egzakt, elméleti kritériumok alapján. A kölcsön önálló típusként kezelésében minden bizonnyal szerepet játszik több évezredes jelenléte és a pénzkölcsön jelentős gazdasági szerepe is.

Melyik az az ügylet, amellyel leginkább rokonságban áll, illetve amelytől megkülönböztetendő a kölcsön? Nyilvánvalóan, ez a meghatározott dolog ideiglenes használatának átengedésére irányuló bérlet illetve haszonkölcsön, amelyeket a laikus szóhasználatban többnyire szintén kölcsönnek neveznek [Ptk. 6:331. § (1) bek. és 6:357. § (1) bek.]. A bérletre és a kölcsönre vonatkozó normaszöveg egybevetése alapján a két ügylet alábbi egyező illetve eltérő tartalmi elemeit állapíthatjuk meg.

A két ügylet struktúrája megegyezik, mindkettő három mozzanatból áll. Első lépésben a főszolgáltatás nyújtója, a bérbeadó illetve a kölcsönadó, átadja saját dolgát a szolgáltatást igénybe vevő bérlőnek illetve kölcsönvevőnek; az ügylet második szakasza jelenti a szolgáltatás lényegét, amikor a bérbe- illetve kölcsönadott dolog a bérlő illetve a kölcsönvevő szükségleteinek kielégítését szolgálja; végül, az ügylet lezárásaként, a főszolgáltatást igénybe vevő bérlő illetve a kölcsönvevő visszaadja a kapott dolgot. Mindkét ügylet esetén a szolgáltatás igénybevevője ellenszolgáltatásként díjat (ennek egy speciális fajtáját képező kamatot) fizet a szolgáltatás nyújtója számára.

Darázs a pénzkölcsön lényegi elemeként említi annak időlegességét (a futamidőt), valamint azt, hogy a kölcsönadó erre az időre lemonda kölcsönadott pénz használatáról, és csak a meghatározott időtartam leteltekor követeli annak visszafizetését (Darázs 14. o.). Ezek a vonások – ha a tipikusnak nem tekinthető, határozatlan időtartamú kölcsöntől eltekintünk – valóban lényeges tartalmi jellemzői a pénzkölcsönnek. Azonban ugyanezek a tartalmi elemek jellemzik a bérletet valamint a kölcsönt általában is! Ezek az elemek tehát nem a pénzkölcsön megkülönböztető sajátosságai, hanem a bérlet és a kölcsön közös tartalmi elemei. A szolgáltatás tartalmának e lényegi elemekben való megegyezése egyértelműen mutatja a két ügylettípus rokonságát: a bérlet és a kölcsön lényegi tartalma egyaránt úgy fogalmazható meg, hogy a szolgáltatást nyújtó fél valamely dolga, egy átmeneti időre, a szolgáltatást igénybe vevő fél számára szolgál.

A rokonság megállapítása után arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy miben rejlik, a bérlethez képest, a kölcsön sajátossága. A két ügylettípus közötti eltérések az ügylet tárgyának eltérő sajátosságaiból fakadnak; míg bérlet esetén az ügylet tárgya elvileg bármely dolog lehet, kölcsön tárgyául csak helyettesíthető és jellemzően elhasználható (elfogyasztható, elkölthető) dolog szolgálhat [Ptk. 6:331. § (1) bek. és 6:389. § (1) bek.]. Pénzkölcsön tárgya természetesen csak pénz lehet, amely egyike a leginkább helyettesíthető dolgoknak, amelynek használata annak elköltése útján valósul meg. Az ügylet tárgyának helyettesíthetetlen illetve helyettesíthető és elhasználható jellegéből következik az, hogy ügylet első lépésében, a főszolgáltatás megvalósítása érdekében, a bérlő csupán a dolog birtokát, a kölcsönadó viszont a dolog tulajdonjogát ruházza át a másik félre. Ennek pedig szükségszerű következménye az, hogy az ügylet megszűnésekor a bérlő kötelezettsége magának a kapott dolognak, a kölcsönvevő kötelezettsége pedig a kapottal megegyező fajtájú és mennyiségű dolognak a visszaadása. A továbbiakban a kölcsön megkülönböztető sajátosságait alkotó elemeket, az ügylet tárgyát, a tulajdonátruházást illetve a használati jog sajátos alakulását tekintjük át.

A kölcsön tárgya: dolog

Nyilvánvalónak tűnik, de témánk szempontjából nem árt hangsúlyozni, hogy bérlet illetve kölcsön tárgya kizárólag dolog lehet. Darázs megkerüli azt a kérdést, hogy mi a kölcsön (közvetett) tárgya. A kölcsönügylet Darázs-féle leírása alapvető problémájának azt látom, hogy abban – a tulajdonátruházás és a használat elvetése mellett – elvész a kölcsön tárgya. A kölcsön tárgyának megjelölésére következetesen a „pénzösszeg” kifejezést használja. E kifejezés az ügylet közvetett tárgyaként csak „meghatározott összegű pénz” azaz meghatározott mennyiségű dolog értelemben bír polgári jogilag értelmezhető világos jelentéssel; így szerepel e kifejezés a törvényben is [vö. a Ptk. 6:383. §-t és a 6:389. § (1) bekezdést]. Darázs használatában azonban e kifejezés valami elvont jelentést nyer, amely magában foglalja a dologi természetű készpénzt, a nem-dologi jellegű számlapénzt, sőt, a hagyományos pénzfogalomtól még messzebb eső elektronikus és virtuális pénzeket is.

A törvény a pénzkölcsön tekintetében a dologkölcsön általános meghatározásától valóban eltérő megfogalmazást alkalmaz. Míg a pénzen kívüli dolgokra vonatkozóan egyértelműen tulajdonátruházásról [Ptk. 6:389. § (1) bek.], addig pénz esetén fizetésről van szó [Ptk. 6:383. § és 6:389. § (1) bek.]. Ez utóbbi megfogalmazást a fizetésre vonatkozó szabály fényében kell értelmezni, azaz pénz tulajdonjogának átruházása mellett magában foglalja a jogosult bankszámlájára való befizetést illetve átutalást is [Ptk. 6:42. § (1) bek.]. A kérdés az, hogy a fizetés teljesítésének e lehetőségei kihatnak-e a kölcsön tárgyára, jelentik-e azt, hogy nem csupán dolognak minősülő pénz, hanem követelés és egyéb immateriális vagyontárgy is lehet kölcsön tárgya.

Véleményem szerint a közgazdasági értelemben vett pénz különböző, eltérő dologi jogi sajátosságokkal rendelkező megjelenési formái a polgári jogi elemzés számára nem vonhatóak egy fogalom alá. Ennek megkísérlése a kölcsönügylet fogalmának olyan kitágításával jár, amely mellett nem csak annak tárgya, hanem tartalma is megfoghatatlanná válik. Az alábbiakban amellett érvelünk, hogy a kölcsön jogi fogalmának csak akkor van értelmes tartalma, ha abból indulunk ki, és kitartunk amellett, hogy ezen ügylettípus tárgya dolog, azon belül pedig helyettesíthető dolog, a pénzkölcsön tárgya pedig a Ptk. alapján dolognak minősülő készpénz. Immateriális vagyontárgy (jog és követelés) nem lehet tárgya annak az ügyletnek, amelyet – mind hagyományosan, mind pedig a hatályos törvény alapján – kölcsönnek nevezünk. Mindez áll annak ellenére, hogy a pénzkölcsönnek lehetnek olyan esetei is, amelyekben a kölcsön nyújtására készpénz tényleges átadása nélkül kerül sor.

A kölcsön sajátos tárgyai

A kölcsön lehetséges tárgyai körének kijelöléséhez a dolgokon belül további szűkítést kell végrehajtani: amint az alábbiakban látni fogjuk, a kölcsönügylet sajátosságai abból fakadnak, hogy annak tárgya nem bármilyen, hanem helyettesíthető és jellemzően elhasználható ingó dolog [Ptk. 6:383. § és 6:389. § (1) bek.]. A helyettesíthető és az elhasználható (elfogyasztható, elkölthető) dolgok az ingó dolgokon belül különleges helyet foglalnak el. A helyettesíthető dolgok nem rendelkeznek olyan sajátos vonásokkal, amelyek alapján azokat meg lehetne különböztetni más azonos fajtájú dolgoktól. Ebből következően, a felek számára általában nincs jelentősége a helyettesíthető dolgok egyediségének, és ezért azok gyakran képezik fajlagos szolgáltatástárgyát. A helyettesíthető dolgok jelentős része egyúttal elhasználható dolog. Az elhasználható dolgokra is áll a helyettesíthető dolgok előzőekben írt sajátossága, de ezen felül további jellemzőjük, hogy rendeltetésszerű használatuk során elhasználódnak vagy elfogynak, azaz elenyésznek, megszűnnek létezni. Hagyományosan az elhasználható dolgokkal azonosan kezeljük azokat a dolgokat is, amelyek használatuk során nem szűnnek meg, de tulajdonost váltanak, azaz rendeltetésszerű használatuk elidegenítésük(elköltésük) útján valósul meg. Mindez áll az olyan alapvető használati tárgyakra mint a só, liszt, kenyér, cérna, tinta, tüzelőanyag, a mezőgazdaság területén egy meghatározott fajtájú növényvédő szer vagy takarmány, az iparban pedig a sztenderd nyersanyagok, alkatrészek stb. Valamint, amint az alább látni fogjuk, a pénzre.

A kölcsönszerződés alapesetének a pénzkölcsönt tekintjük (Ptk. 6:383. §). A pénzkölcsön tárgya pénz. A pénzzel kapcsolatos beszédnek azonban két alapvető problémája van. Az egyik nehézség abból fakad, hogy az a vagyontárgy, amire a hétköznapi és a gazdasági életben pénzként gondolunk, tipikusan két különböző formában jelenik meg: részben dologi természetű készpénz, nagyrészt pedig immateriális számlapénz. A pénz e két megjelenési formája ugyanazt a gazdasági szerepet tölti be; a „pénztulajdonosok” a kettő között csupán a lényeget nem érintő, technikai különbségeket látnak, és kizárólag praktikus megfontolások vezérlik őket abban a választásban, hogy egy adott időpontban készpénzt vagy számlapénzt tartanak-e, és hogy egy adott ügylet lebonyolításához készpénzt vagy számlapénzt alkalmaznak-e. A pénzügyletekben tehát mindkét formában megjelenő pénzvagyon szerepet játszik, és ezért az ilyen ügyletek magyarázata csak akkor kielégítő, ha megfelelő választ ad mindkét esetre. Azt az ellentmondást is kezelni kell, hogy miközben a dologi és az immateriális vagyontárgyak polgári jogiszempontból számos tekintetben lényeges eltérést mutatnak, a gyakorlati élet számára nyilvánvalóan zavart okozna, ha lényegesen eltérő lenne egy adott kérdés jogi megítélése aszerint az esetleges körülmény szerint, hogy abban a pénz mely formájában van jelen.

A pénz jogi kezelésének további nehézsége fakad abból, hogy a dologi formában megjelenő pénz is több, a dolgokra általában nem jellemző, különleges vonással rendelkezik, ezért még ennek a vagyonjogi minősítése sem egyértelmű. Szerencsére ezt az utóbbi problémát a jogalkotás hagyományosan kezeli annak kimondásával, hogy a pénzre a dologra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni, ami azt jelenti, hogy a pénzt dolognak kell tekinteni [Ptk. 5:14. § (2) bek.]. E szabály alkalmazásában pénz alatt kizárólag a készpénzt, azaz az illetékes monetáris hatóság (Magyarországon a Magyar Nemzeti Bankról szóló 2013. évi CXXXIX. tv. 23. §-a alapján a Magyar Nemzeti Bank) által kibocsátott bankjegyet és érmét kell érteni [Menyhárd Attila: A tulajdonjog. In: Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Első kötet. Wolters Kluwer, Budapest, 2014. 932-933.o.]. Ebből a minősítésből, egyebek mellett, az következik, hogy a pénz tulajdonjog és tulajdonátruházás tárgya lehet. Az így felfogott pénz a fentiekben tárgyalt helyettesíthető és elhasználható dolgok körébe tartozik. A pénz sajátos lényegét alkotó fizetésieszköz-funkciójamegvalósulásának alapvető feltétele a pénz helyettesíthető jellege, azaz az, hogy a pénztulajdonosok számára közömbös legyen az egyes pénzdarabok (érmék és bankjegyek) egyedisége; szintén a pénzfunkciókból következik, hogy a pénz rendeltetésszerű használata tipikusan fizetés, elköltés, azaz tulajdonátruházás útján valósul meg.

A kölcsönszerződés alkalmazási körét meghatározó törvényi rendelkezés megfogalmazásából („pénzt […] más helyettesíthető dolgot”) egyértelmű, hogy a pénz megnevezés alatt – akárcsak a tulajdonjog lehetséges tárgyainak meghatározása során – a kölcsön összefüggésében is a dologi természetű készpénzt kell érteni [Ptk. 6:389. § (1) bek.]. A gyakorlatban szintén pénzként funkcionáló immateriális természetű számlapénz tehát sem a polgári jogi dologfogalom, sem pedig a kölcsön összefüggésében nem minősül pénznek. A kölcsönügylet (és minden egyéb pénzügylet) magyarázatának ezért a pénz polgári jogi fogalmának e jellegzetességével is számot kell vetnie.

A dolog helyettesíthető jellegének hatása az ügyletek természetére

Az ingó dolgok e sajátos csoportjának jellegzetességei, a helyettesíthetőség és esetenként az elhasználhatóság, lényeges hatással van azokra az ügyletekre, amelyeknek közvetett tárgyát képezik. A pénz valamint az egyéb helyettesíthető illetve elhasználható dolgok sajátos vonásai nem csupán a kölcsön esetén, hanem egyéb jogviszonyokban is megmutatkoznak. E sajátosság következménye az, hogy azok a szolgáltatások, amelyek tárgyát helyettesíthető dolgok alkotják, rendszerint fajlagosjellegűek.

A letét jó példa arra, hogy milyen felforgató ereje van, milyen lényegesen kihat a jogviszony tartalmára a szerződés közvetett tárgyának helyettesíthető jellege. A letét jellegadó szolgáltatása, meghatározó fogalmi eleme a letett dolognak a letevő számára való megőrzése; a letéteményes alapvető kötelezettsége, hogy a letett dolgot mindenkor azonosítható módon megőrizze, és a letét lejáratakor visszaadja a letevő számára (Ptk. 6:360. §). A letét alapstruktúrája tehát úgy írható le, hogy a letevő dolga időlegesen, megőrzés végett, a letéteményes birtokában van. A letéteményes őrzési kötelezettsége fogalmilag magában hordozza a következő elemeket: (a) az őrzés tárgya ingó dolog, amely (b) a letevő (vagy esetleg harmadik személy) tulajdonában van, és amelyet (c) az őrzési szolgáltatást nyújtó letéteményes tart birtokában. Helyettesíthető dolgok letétje esetén azonban – hacsak a felek nem tulajdonítanak jelentőséget a letett dolog azonossága megőrzésének, és ennek érdekében nem gondoskodnak (például megfelelő csomagolással) arról, hogy az egyébként helyettesíthető dolog megkülönböztethető legyen az azonos fajtájú egyéb dolgoktól – a letéteményes a letett dolgot összekeverheti mások és a saját azonos fajtájú dolgaival. Ez szükségképpen azt eredményezi, hogy a letevő elveszíti a letett dolog feletti tulajdonjogát; egyedileg meghatározott dologra vonatkozó tulajdoni igénye helyébe azzal azonos fajtájú és mennyiségű dologra vonatkozó fajlagos követelés lép. Ez a letétnek egy sajátos formáját, a rendhagyó letéteteredményezi, amelynek megkülönböztető sajátossága a letét tárgyának helyettesíthető jellege, és ebből következően az, hogy a letétbe helyezés és a letét visszaszolgáltatása egyaránt tulajdonátruházás útján valósul meg (Ptk. 6:367. §). A rendhagyó letét sajátos ellentmondást hordoz magában. Egyfelől, a letét ügyleti célja, rendhagyó letét esetén is, a letett dolog biztonságba helyezése; a letéti főszolgáltatás nyújtója, akárcsak a hagyományos letét esetén, a letéteményes, aki nem azért kapja meg a letét tárgyát, mert arra szüksége van, hanem annak átvételével ő nyújt szolgáltatást a letevő számára. Ugyanakkor, a rendhagyó letéti szerződés tulajdonátruházási jogcím, amelynek eredményeként a birtokátruházás a tulajdonjog átszállását eredményezi, azaz a letevő elveszíti, a letéteményes pedig megszerzi a letett dolog tulajdonjogát. A letét tárgyának sajátossága tehát ahhoz vezet, hogy megbomlik a letét fentiekben vázolt alapstruktúrája: a letét tárgyának tulajdonosa és az őrzési szolgáltatást nyújtó fél egyaránt a letéteményes lesz. A tulajdonjog átszállásának következtében, az őrzési kötelezettség szükségszerűen módosult formát ölt. A tulajdonossá vált letéteményes nem köteles megőrizni magát a letett dolgot, különös tekintettel arra, hogy a letét lejáratakor kötelezettsége nem magának a kapott dolognak a visszaadására, hanem fajlagos dologszolgáltatásra irányul. Ennek ellenére, a letevő rendhagyó letét esetén is biztonságban kívánja tudni a dolgát, abban az értelemben, hogy a letéteményes, a letét feltételeinek megfelelően, álljon készen a letétként kapottal megegyező fajtájú és mennyiségű dolog visszaszolgáltatására. Úgy fogjuk tehát fel, hogy aki letéti szolgáltatás nyújtását vállalja, az nem kölcsönt kér, annak ellenére, hogy a két jogviszony szerkezete lényeges hasonlóságokat mutat, és a rendhagyó letéti jogviszonyban, a tulajdonátszállás következtében, a letevő oldalán kétségtelenül megjelenik a hitelezésre jellemző kockázatvállalás.

Az ügyleti cél és az annak megvalósítására alkalmazott jogi forma fentebb vázolt ellentmondása jelentkezik a rendhagyó zálogjog esetén is [Ptk. 5:106. § (2) bek.]. Ha lehet, az ellentmondás még élesebb, annak következtében, hogy a zálogjog dologi jogi intézmény. A zálogjog korlátolt dologi jog, amely más tulajdonában lévő dolog terhére gyakorolható kielégítési jogot biztosít a jogosult számára [Ptk. 5:86. § (1) bek.]. Ennek egyik fajtája, a kézizálogjog esetén e kielégítési joghoz kapcsolódik, megőrzési és elszámolási kötelezettség mellett, a zálogtárgy ideiglenes birtoklásának joga [Ptk. 5:88. § b) pont, 5:106. § (1) bek. és 5:135. §]. Az alapstruktúra tehát ez esetben is hasonlít ahhoz, amit a letétnél láttunk: a zálogtárgy a zálogkötelezett tulajdonában és a zálogjogosult birtokában van. Abban az esetben azonban, ha a kézizálogjog tárgyát helyettesíthető dolog képezi, a tipikus megoldás megegyezik azzal, amit a rendhagyó letét esetében láttunk. A zálogtárgy más, azonos fajtájú dolgokkal való összekeveredése következtében azonosíthatatlanná válnak azok a dolgok, amelyeket a zálogkötelezett biztosítékul adott át a zálogjogosult részére, sőt, az is életszerű, hogy a zálogjogosult e dolgokat a továbbiakban sajátjaként használja, hasznosítja, elidegeníti stb. A zálogtárgy tulajdonjogának a zálogjogosult által való megszerzésealapesetben a zálogjog megszűnését, illetve csupán korlátozott, tulajdonosi zálogjog formájában való fennmaradását eredményezi [Ptk. 5:142. § (3) bek.]. Helyettesíthető dolgok kézizálogjoga esetén azonban a zálogtárgyak összekeveredése rendhagyó zálogjogot eredményez. Rendhagyó zálogjog dologi jogi értelemben egy fogalmi ellentmondás: szigorúan véve, a zálogjognak nincs tárgya; nincs ugyanis olyan konkrét egyedi dolog, amely az adott zálogjoggal terhelve lenne. Mindezek következtében tehát a zálogjogra mint korlátolt dologi jogra jellemző struktúra felborul. A zálogkötelezett tulajdonjoga elenyészik, a zálogjogosult a zálogba kapott dolgok tulajdonossá válik, a zálogkötelezettet pedig a tulajdonjoga helyett csupán egy kötelmi jellegű fajlagos követelés illeti meg meghatározott – az eredeti zálogtárggyal egyező – fajtájú és mennyiségű dolog szolgáltatására vonatkozóan. Ezeknek az alapvető változásoknak ellenére, az ügylet célja biztosítéknyújtás, ennek megfelelően, a tulajdonátruházás csupán időleges és meghatározott célt szolgál, azaz a zálogjogosult a kielégítési jog gyakorlásakor illetve a zálogjog megszűnésekor továbbra is köteles elszámolni a zálogkötelezettel. Hasonló változást tapasztalunk a rendhagyó haszonélvezet (Ptk. 5:151. §) esetén is. Ezeknek az eseteknek a közös sajátossága, hogy a felek ügyleti szándéka lényegét tekintve csupán birtokátruházásra irányul, annak érdekében, hogy a másik fél megőrizze(letét, kézizálogjog) illetve használja(haszonélvezet) a kapott dolgot, de a dolog sajátossága, helyettesíthető illetve elhasználható jellege, azt eredményezi, hogy birtokátruházáson túl tulajdonátruházásra is sor kerül. Ennek következtében mind a használati jog, mind pedig az őrzési kötelezettség módosult formát ölt. A jogosultat rendhagyó haszonélvezet esetén sem közönséges hitelfelvevőnek tekintjük, hanem elvárjuk tőle azt, hogy a haszonélvezet tárgyaival úgy gazdálkodjon, hogy eleget tudjon tenni törvényes pótlási illetve megtérítési kötelezettségnek. Tehát, bár szigorú értelemben ezekben az esetekben sem őrzésről, sem pedig használatról nem beszélhetünk, ezek az elemek mégis figyelembe veendők a jogviszony tartalmának, a felek jogainak és kötelezettségeinek meghatározása során.

A dolog helyettesíthető jellegének hatása a kölcsön természetére

Ha a dolog helyettesíthető jellege a fent írt esetekben ilyen jelentősen megváltoztatja a jogviszony természetét, csoda lenne, ha e jelenséggel épp kölcsön esetén nem találkoznánk. A kölcsön alapvető sajátosságai nem másból fakadnak, mint abból, hogy annak tárgyát – a bérlettől és a haszonkölcsöntől eltérően – helyettesíthető dolgok alkotják.

A kölcsön tárgyának helyettesíthető jellegéből fakad, hogy mind a kölcsönadó, mind pedig a kölcsönvevő szolgáltatása fajlagos jellegű. A kölcsönadó nem egyedileg, hanem fajta és mennyiség szerint meghatározott dolgokat köteles átadni a kölcsönvevő részére. A kölcsönvevő pedig a kölcsönkapott dolgokat összekeverheti az azonos fajtájú saját dolgaival, és a kölcsön lejáratakor nem magát a kölcsönadott dolgot, hanem azzal megegyező fajtájú és mennyiségű dolgot köteles visszaszolgáltatni. Ebből viszont szükségszerűen következik, hogy a kölcsönadó a kölcsön nyújtásakor nem csupán a dolgok birtokát, hanem a kölcsön tárgyának tulajdonjogát ruházza át, és a kölcsönvevő szintén tulajdonátruházás útján teljesíti törlesztési kötelezettségét.

Amint már említettük, a kölcsön tárgyai gyakran nem csupán helyettesíthető, hanem elhasználható dolgok. Ez különösen igaz a pénzre, de emellett a hétköznapi élet számos más dolgára is (pl. élelmiszer, takarítószer, üzemanyag). Elhasználható dolgok esetén ezért a helyettesíthető jelleg mellett egy további sajátosság is szól amellett, hogy a kölcsön tulajdonátruházással járjon: bár a felek gazdasági célja – a szó hétköznapi értelmében vett – használati jog átadása illetve megszerzése, a használat módja, a kölcsönadott dolog elhasználása, nem teszi lehetővé azt, hogy az adós a kölcsönkapott dolgot megőrizze, és a használati idő lejáratakor magát a kölcsönkapott dolgot adja vissza (a kölcsön tárgyának használatáról lásd bővebben a következő pontot).

Pénzkölcsön esetén is ugyanezek a körülmények érvényesülnek. A pénzkölcsön jellegzetes vonásai is a pénz mint dolog jogi természetéből, a pénz gazdasági szerepéből, fizetésieszköz-funkciójából fakadnak. A pénzkölcsön célja lehetővé tenni azt, hogy az adós harmadik személlyel szemben fennálló pénztartozását teljesítse, illetve áruvásárlás vagy szolgáltatás igénybevétele útján további pénztartozást vállaljon és ennek eleget tegyen. A pénzkölcsön adósa tehát a kölcsönkapott pénzt elkölti,azaz tulajdonosként rendelkezik vele. Ez a tulajdonosként való rendelkezés nem szerződésszegés, hanem az adósnak a kölcsönszerződésből fakadó joga. Ehhez természetesen az szükséges, hogy a kölcsön folyósításakor a hitelező a pénz tulajdonjogát ruházza át az adósra. A kölcsön tárgyának elhasználása (elköltése) azzal a további következménnyel jár, hogy a kölcsönvevő lejáratkor nem tudja visszaadni a kölcsönkapott pénzegyedeket, hanem azzal megegyező mennyiségű pénzt tud szolgáltatni. A kölcsön nyújtója ezért a kölcsön folyósítása következtében elveszíti a kölcsönadott dolog feletti tulajdonjogát, és helyette az adóssal szembeni, meghatározott pénzösszegre szóló követelést szerez. Az adós kötelezettsége pedig abban áll, hogy lejáratkor a hitelezőnek fizessen, azaz a tartozásnak megfelelő összegű pénz tulajdonjogát ruházza át a hitelezőre. A fizetés mindig fajlagos szolgáltatás, hiszen mindkét fél számára csak annak van jelentősége, hogy amit kapnak, a pénz funkcióival rendelkező vagyontárgy legyen, és ha e követelmény teljesül, akkor a pénz egyes egyedei teljes mértékben helyettesíthetőek.

Kölcsön esetén is tehát arról van szó, amit a rendhagyó letét (és a rendhagyó zálogjog) esetén láttunk: bár a felek eredeti ügyleti szándéka tág értelemben vett használati jog biztosítására irányul, az ügylet tárgyának helyettesíthető és elhasználható jellege miatt, bérlet illetve haszonkölcsön helyett, tulajdonátruházással járó kölcsönnyújtásra kerül sor. A kölcsön tehát szoros rokonságban áll a bérlettel és a haszonkölcsönnel, analitikusan leghelyesebb rendhagyó bérletként illetve rendhagyó haszonkölcsönként felfogni.

Nem helytálló tehát az a megállapítás, hogy „a kölcsönvevő pusztán azért szerez tulajdont a készpénz felett, mert a készpénzkövetelés kötelme technikailag így teljesíthető” (Darázs, 13. o., kiemelés az eredetiben). A készpénz, mint bármely egyéb ingó dolog birtokát természetesen, „technikailag” át lehet ruházni, a tulajdonjog átruházása nélkül is. Hibás az a közkeletű elképzelés, amely szerint pénz birtokának átruházása fogalmilag tulajdonátruházást jelent. Pénzre is áll az a szabály, amely szerint a tulajdonjog átruházás útján való megszerzéséhez a birtokátruházáson felül megfelelő jogcímis szükséges [Ptk. 5:38. § (1) bek.]. Pénz esetén nem érvényesül a nemo plus iuris elve, de a tulajdonátruházással kapcsolatos egyéb követelmények igen (Ptk. 5:40. §). Ezért, a tulajdonátruházási jogcím hiányában, nem kerül sor tulajdonátruházásra például az ún. klasszikus zárt letét esetén, amikor a pénztulajdonos, elutazása előtt, egy lezárt borítékban, vagy akár csak átkötve, megjelölve, vagy sorszám szerint leltározva stb., megőrzésre átadja pénzét a szomszédjának, vagy akár egy hivatásos letéti szolgáltatónak.

Kölcsön esetén tulajdonátruházásra azért kerül sor, mert az ügylet célja az, hogy a kölcsönvevő a kölcsönkapott pénzt használhassa. A pénz használata azonban, gazdasági funkciójával összhangban, annak elköltésében áll. Azaz, a cél az, hogy a kölcsönvevő a kölcsönkapott pénzzel saját nevében fizetéseket teljesítsen. Ez azt jelenti, hogy a pénzt nem csupán használja, hanem sajátjakénthasználja, és ezáltal, amint azt Darázs is megjegyzi, „”felhasználja””, amelynek eredményeként a kölcsönkapott pénz „eltűnik” (Darázs, 13. o.). Mindebből következik, hogy az adós a kölcsön lejáratakor nem magát a kapott pénzt, hanem azzal megegyező összegű pénzt köteles visszafizetni. A pénz helyettesíthető és elhasználható jellege, ebből következően a kölcsönvevő számára biztosított jog a pénz elköltésére, elhasználására, valamint a törlesztési kötelezettség fajlagos természete eredményezi illetve teszi szükségessé azt, hogy a kölcsönvevő a kölcsönkapott pénznek tulajdonosa legyen. A „pénz tulajdonjogának átruházása” egyértelmű jogi tartalommal bíró megfogalmazás, és indoka valamint a kölcsönügyletben játszott szerepe is egyértelműen megfogalmazható. Ezzel szemben a „pénzösszeg” „átengedése” és „rendelkezésre bocsátása” kifejezések (Darázs, 13-14.) nem alkalmasak arra, hogy a kölcsönügylet magánjogi természetét szabatosan meghatározza.

Mindez azt eredményezi, hogy a kölcsönadott dolog tulajdonjogának átruházása a kölcsön fogalmi eleme. Ez tükröződik a kölcsön törvényi szabályozásában is [Ptk. 6:389. § (1) bek.]. Ugyanakkor, Darázzsal egyetértve, a tulajdonátruházás nem a kölcsön jellegadó szolgáltatása.

A kölcsön jellegadó szolgáltatása

Az előzőekben kimutattuk, hogy a kölcsönügylet igen közel áll a bérleti szerződéshez. A bérlet lényege a használati jog ideiglenes átengedése, és ez, mutatis mutandis, a kölcsönre is áll. Darázs szerint a pénz felhasználása és ebből adódó eltűnése miatt pénzkölcsön esetén hiányoznak a használati jog klasszikus elemei, ezért használati jogról nem beszélhetünk (Darázs, 13.). Kölcsön esetében valóban nem magától értetődő használatról beszélni. Ennek oka az, hogy – a bérlettől eltérően – a kölcsönadott dolog a kölcsön tartama alatt nem marad meg az adós birtokában, és ezért, a kölcsön lejáratakor, a hitelező sem kapja vissza magát a kölcsönadott dolgot. Az ügylet dologi jogi elemzése tehát nem arra az eredményre vezet, hogy a dolog feletti tulajdonjog részjogosítványát alkotó birtoklás és használat joga száll át a kölcsönvevőre, hanem ő maga válik a dolog tulajdonosává. Emellett azt is meg kell említeni, hogy a kölcsönt maga a Ptk. sem a használati szerződések, hanem a hitelügyletek körében szabályozza. Ennek ellenére, azt gondolom, hogy az ügylet tartalmi elemzése mégis arra az eredményre vezet, hogy a kölcsönügylet lényeges tartalmi eleme a használat.

Darázs szerint „[n]em szabad összetéveszteni a kölcsön gazdasági funkcióját, amely szerint a kölcsönvevő a kölcsönadó pénzét ’használja’, a pénzkölcsön polgári jogi jellegével!” (Darázs, 13.). Ezzel szemben, azt gondolom, a jogviszony elemzése során nem szabad figyelmen kívül hagyni a felek szándékát. Az ügylet célja, a bérlettel egyezően, kölcsön esetében is a pénz használati jogának ideiglenes biztosítása. A felek, ügyletkötésük során lényegében figyelmen kívül hagyják a helyettesíthető illetve elhasználható dolgok sajátosságait, csupán az hajtja őket, hogy az ügylet tárgya olyan vagyontárgy, amely a hitelezőnek van, az adósnak nincs, de egy meghatározott átmeneti időre szüksége lenne rá. A hitelező, ha bízik az adósban, azaz elhiszi, hogy az a megállapodásuknak megfelelően vissza fogja fizetni a kölcsönadott pénzt, és az ügylet létrejöttének egyéb feltételei is teljesülnek, akkor átadja neki a tulajdonát képező dolgot, azzal a céllal, hogy az egy átmeneti ideig használhassa azt, és azzal a feltétellel, hogy a kölcsön lejáratakor visszakapja.

A kölcsön minden sajátossága abból a körülményből fakad, hogy annak tárgya helyettesíthető és elhasználható dolog. Ez a körülmény a felek számára közömbös, ügyleti céljukat nem befolyásolja, azonban jelentősen kihat az ügylet jogi minősítésére. Amint fentebb erről már szó volt, a pénz és más elhasználható dolgok esetében a használat a tárgyának elenyészésével vagy legalábbis elidegenítésével jár. Ez az elhasználható dolgok fogalmi sajátossága: rendeltetésszerű használatuk elhasználásukban, elfogyasztásukban illetve elköltésükben áll. (Például a só használata a sózásbanáll, amelynek révén a só elfogy; ez nem akadálya annak, hogy a sózást használatnak nevezzük. Az ilyen jellegű példák sora vég nélkül folytatható.) Használat alatt tehát nem csupán azokat az eseteket értjük, amikor a használat, legalábbis rövid távon, nem érinti a dolog állagát, amikor a használt dolog, lényegében változatlan állapotban megmarad a használó birtokában. Használat a dolognak az a fajta igénybe vétele is, amely a dolog elenyészésével jár. Kétségtelen, hogy a pénz elköltése áll a legmesszebb a használat hagyományos formáitól és értelmétől. Azonban, ha az elfogyasztható és az elkölthető dolgokat az elhasználható dolgokáltalánosabb csoportjába soroljuk, akkor e dolgok elfogyasztását és elköltését is jogosan tekinthetjük használatnak. Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy a pénz olyan sajátos jószág, amelynek lényege a hozzá kapcsolódó funkciókban (az ún. pénzfunkciókban), így különösen a fizetőeszköz-funkcióban áll. A pénz rendeltetésszerű használata tehát fizetés teljesítése, azaz elköltése. Ez így jelenik meg a hétköznapi szóhasználatban („Okosan használd!” mondja a szülő, amikor zsebpénzt ad gyerekének.), és nem ritkán a jogi nyelvben is [a Ptk. 6:387. § (1) bek. b) pontja szerint a kölcsönszerződés felmondására jogot adó egyik ok, ha az adós a kölcsönösszeget nem a szerződésben meghatározott célra használja fel]. Úgy gondolom, hogy a kölcsönadott pénz vagy más elhasználható dolog „felhasználását” nem helyes szembeállítani a használattal, hanem annak egy speciális eseteként kell tekinteni (Darázs, 13.). Ha az elidegenítés nem is felel meg annak, amit a tulajdonjog részjogosítványaként megjelölt használati jog alatt értünk [Ptk. 5:13. § (2) bek. és 5:22. §], nem vitatható, hogy a pénz használatának ez a szokásos módja, és az sem, hogy a szó hétköznapi értelmében ez is belefér a használat fogalmába.

A kölcsönügylet és a bérlet közötti különbség lényege abban áll, hogy bérlet esetén a használat szűken vett fogalmával operálunk, míg kölcsön esetében, a használat sajátos módja (elhasználás, elfogyasztás, elköltés) érvényesül. Ebből következik, hogy bérlet esetén a használati idő leteltekor a bérlő magát a kölcsönkapott dolgot köteles visszaadni, kölcsönszerződés esetén azonban az eredetileg kapott dolog visszaadása nem lehetséges, ezért az adós kötelezettsége azzal megegyező fajtájú és mennyiségű dolog szolgáltatása.

Amint a letét klasszikus meghatározásával fogalmilag nem egyeztethető össze a letéteményes tulajdonszerzése, és a zálogjoggal sem egyeztethető össze, hogy a zálogjogosult a zálogtárgy tulajdonosa legyen, de a rendhagyó letétet és a rendhagyó zálogjogot mégis ez jellemzi, ugyanúgy, a bérlő sem lehet egyúttal a bérelt dolog tulajdonosa, de a rendhagyó bérletként felfogható kölcsön esetében éppen ezzel a jelenséggel találkozunk. A tágan vett használati jog biztosítása az ügylet jellegadó szolgáltatása, de ezzel együtt – a kölcsön tárgyának sajátos jellegéből és az ebből következő sajátos felhasználási módból következően – a tulajdonjog adós részére való átruházása az ügylet fogalmi eleme, megkülönböztető sajátossága. A tulajdonátruházó és használati elemek kombinálódását régóta visszatérően tárgyalja a kölcsönszerződés jogirodalma (a releváns irodalom néhány fontos példáját lásd Gárdos István – Gárdos Péter: A kölcsönszerződés. In: Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer, Budapest, 2014. 1987-1989. o.).