A 4-es metró per polgári jogi vonatkozásai

Szerző: Dr. Gárdos István

letöltés

In Bodzási Balázs (szerk.): A Polgári Jogi Tudományos Diákkör évkönyve 1999-2000. tanév. Budapest, 2001, ELTE ÁJK, 105-116. o.

A 4-es metró per polgári jogi vonatkozásai

A mai TDK előadás műfaját tekintve beszámoló egy perről. Ez a beszámoló elkerülhetetlenül szubjektív lesz, mivel - a felperes jogi képviselőjeként - résztvevője voltam a pernek. Azt is figyelembe kell venni, hogy sajnos - annak ellenére, hogy a perben jogerős ítélet született - a jogvita jelenleg is tart. Az előadás első részében vázlatosan ismertetem a per előzményeit, lefolyását, majd pedig kitérek a főbb vitakérdésekre.

1.         Előzmények

1.1.      Budapest Főváros Önkormányzata - a mindenkori kormány bevonásával - 1990 óta foglalkozik a negyedik metróvonal megépítésével. 1991-ben született meg az a döntés, hogy ez a metró Dél-Budát fogja - a Belvároson és Zuglón keresztülhaladva - összekötni Rákospalotával (DBR Metró). A kormány először 1992-ben döntött arról, hogy a beruházáshoz felveendő hitelekhez nyújtandó állami garanciavállalással és központi költségvetési hozzájárulással fogja támogatni a DBR Metró megépítését. A Beruházás előkészítése során lényeges fordulat volt, hogy hazai és külföldi szakértők együttműködésével 1996 nyarára elkészült az a megvalósíthatósági tanulmány, amely bemutatja a beruházás műszaki tartalmát, költségigényét, megtérülését, hatását a város fejlődésére, a közlekedésre, a környezetre. A megvalósíthatósági tanulmány alapján lehetett érdemi tárgyalásokat folytatni a finanszírozó pénzintézetekkel és döntést hozni a beruházásról.

1.2.      A beruházással kapcsolatban valamennyi jelentős nemzetközi fejlesztési pénzintézettel tárgyalásokat kellett folytatni. A Nemzetközi Fejlesztési és Beruházási Bankkal (Világbank) és az Európai Beruházási és Fejlesztési Bankkal (EBRD) azért, mert már ettől függetlenül finanszíroztak a fővárosi tömegközlekedés fejlesztésével kapcsolatos programokat, ezért újabbak elindítására csak az ő hozzájárulásukkal kerülhet sor. Az Európai Beruházási Bank (EIB) és két másik, hasonló státuszú nemzetközi pénzintézet pedig konkrétan e beruházás potenciális finanszírozóiként vizsgálták a projektet. Ezek a bankok nem kereskedelmi, nem profitorientált pénzintézetek, hanem államok, államcsoportok közös tulajdonában vannak, céljuk általában az elmaradottabb térségek gazdasági fejlesztésének elősegítése kedvező feltételekkel nyújtott hosszú lejáratú hitelek segítségével. E bankok a nemzetközi pénzpiacon a legjobb minősítéssel rendelkeznek és a legkedvezőbb feltételekkel tudnak forrásokat bevonni - egyébként nagyon nagy - saját tőkéjük mellett, és a kihelyezéseknél pedig csupán a saját működési költségeiket rakják rá az általuk fizetendő kamatokra.

1.3.      A bankokkal folytatott tárgyalások eredményeként alakult ki az a konstrukció, amit a per tárgyát képező megállapodás rögzített. Ennek a lényege az, hogy a beruházásnak a beruházói feladatait a Budapesti Közlekedési Részvénytársaság (BKV) látja el, úgy azonban, hogy ennek pénzügyi terhei nem nála jelentkeznek. A beruházás az állam és a fővárosi önkormányzat pénzügyi hozzájárulásából lett volna finanszírozva, mégpedig úgy, hogy a két fél hozzájárulása egymás között 60-40 százalékos arányban oszlik meg. A beruházó a finanszírozáshoz az állam által garantált hitelt vesz fel, amelynek törlesztését, kamatát és egyéb költségeit is a két fél viseli, ugyancsak az említett, 60-40 %-os arányban.

1.4.      A kormány és a fővárosi önkormányzat több ízben foglalkozott a kérdéssel, és 1997 márciusában születtek meg mindkét fél részéről azok a határozatok (kormányhatározat és fővárosi közgyűlési határozat), amely már részletesen és a fő vonásaiban a véglegessel megegyezően tartalmazza a beruházás megvalósításával, így különösen annak finanszírozásával kapcsolatos valamennyi fontos kérdést. A kormány és a fővárosi önkormányzat lényegében egyidejűleg és egymásra tekintettel hozott határozatot ugyanarról a kérdésről. A kormányhatározatban az szerepelt, hogy a kormány 60%-kal finanszírozza a DBR Metró beruházást, feltéve, hogy a fővárosi önkormányzat finanszírozza a fennmaradó 40%-ot, a fővárosnál pedig ennek pontosan az ellentétét tartalmazó határozata született meg. Lényegében ez volt az az időpont, amikor megállapodtak a felek a beruházás közös megvalósításában, megállapodásukat azonban ekkor még nem öntötték szerződési formába.

1.5.      Az ezt követő egy éves időszakban tovább folytatódott a beruházás előkészítése, szervezeti és működési rendjének kialakítása, a finanszírozókkal való szerződéses tárgyalások. Ennek eredményeként az EIB Igazgatósága 1998 februárjában jóváhagyott 200 millió ecu (ma: euró) összegű hitelkeretet a beruházás finanszírozására, ezt követően megszülettek a megállapodás közvetlen előzményéül szolgáló kormány- és önkormányzati határozatok.

Kezdetben a kormány nem szándékozott szerződést kötni, mivel ez nem volt szokásos. Azonban a beruházás megvalósításának módja sem volt szokásos. A legfontosabb sajátosság, hogy a beruházás három független szereplő együttműködésének az eredményeképpen valósul meg, mindegyik félnek fontos, hogy a másik két felet kikényszeríthető polgári jogi kötelezettség terhelje a beruházásból ráeső szolgáltatások teljesítésére. A fővárosi önkormányzatnak kezdettől az volt az álláspontja, hogy ahhoz, hogy a bankokkal és a vállalkozókkal szerződni lehessen, és ahhoz, hogy el lehessen kerülni a beruházás félbemaradásából fakadó közlekedési, városszervezési és politikai kockázatokat, az szükséges, hogy a feleket ezzel kapcsolatban visszavonhatatlan polgári jogi kötelezettség terhelje. Az, hogy végül is lett szerződés, nagymértékben annak köszönhető, hogy a kormány az állami garanciavállalást ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a főváros díjat fizet a garanciáért, és viszontgaranciát ad az állam részére, amelynek alapján, ha az állam a garanciavállalása alapján fizet, megtéríti a kifizetett összeg 40 százalékát, azaz akkora hányadát, amekkora hányadban a beruházás finanszírozása a fővárost terheli. 1998. április 7-én sor került a megállapodás aláírására, amely - mivel az említett kérdésekről önmagukban, a beruházás finanszírozási struktúrájából kiszakítva nem lehetett értelmesen szerződni - átfogóan tartalmazza a feleknek a beruházással kapcsolatos alapvető kötelezettségeit.

1.6.      Az 1999. évi költségvetési törvény előkészítése kapcsán jelentek meg először nyilatkozatok arról, hogy a kormány nem akar részt venni a beruházásban, majd pedig - ennek megfelelően - a költségvetési törvény tervezetében nem szerepelt az arra az évre esedékes központi költségvetési hozzájárulás a DBR Metró beruházáshoz. A Főváros azonban semmilyen hivatalos értesítést sem kapott. A Főpolgármester a nyilvánosság előtt provokálta a kormányt és levelet is intézett a pénzügyminiszterhez, amire válaszként érkezett novemberben egy levél, amely szerint a kormány úgy döntött, hogy nem vesz részt a beruházásban, és erre a döntésre tekintettel „a szerződés hatályát a továbbiakban nem áll módunkban fenntartani”.

2.          A per rövid összefoglalása

2.1.      Az említett pénzügyminiszteri levélét, annak tartalmi elemzése alapján a megállapodás azonnali hatályú felmondásaién? értelmeztük, és az volt az álláspontunk, hogy felmondásra egyik félnek sincs joga. A főpolgármester ennek megfelelő tartalmú választ küldött a pénzügyminiszternek, de erre a levélre nem kaptunk választ. Jobb lehetőség híján, ezt követően került sor a per megindítására. A pert a Fővárosi Önkormányzat elsőrendű és a BKV másodrendű felperesindította a Magyar Állam alperes ellen.

2.2.      A kereset egy, a Pp. 123. §-a szerinti megállapítás iránti kereset volt. A kereseti kérelem arra irányult, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy a pénzügyminisztertől kapott levél a szerződés jogosulatlan felmondását jelenti, és ennek következtében a szerződés továbbra is hatályban van. A per tárgyát tehát egy jognyilatkozat tartalmának és jogszerűségének minősítése alkotta. A Pp. szerint pert főszabályként marasztalás iránt lehet indítani, mégpedig esedékes követelés alapján. Megállapítás iránti keresetre csak kivételesen van lehetőség, hiszen a bíróságnak nem az a szerepe, hogy előzetes véleményt nyilvánítson, hanem az, hogy igazi jogvitában, amikor a felperes tényleges igényt érvényesít, döntsön. E kivételes eszköz alkalmazhatóságának két feltétele van: ne lehessen az alperessel szemben követeléssel fellépni (ennek tipikus esete az, ha a követelés még nem esedékes), és a megállapítási ítélet szükséges legyen a felperesnek az alperessel szembeni jogos érdeke megóvásához. Furcsa helyzet alakult ki, mert a perben az alperes vitatta a megállapítás iránti kereset helyénvalóságát, azt állította, hogy ő már tartozik, ezért marasztalás iránti keresetnek lenne helye, mi pedig az ellenkezőjét bizonygattuk, azt, hogy az alperesnek nincs esedékes tartozása.

2.3       Kereseti kérelmünkben azt kértük megállapítani, hogy a felmondás jogellenes, és ezért érvénytelen, tehát nem érinti a szerződés hatályát. A per tárgya tehát annak a kérdésnek az eldöntése volt, hogy a felmondás érvényes-e vagy sem. Ehhez azonban el kellett bírálni a szerződés tartalmát és jogi természetét is.

2.4       Az elsőfokú és a másodfokú bíróság egyaránt soron kívüli eljárási rendelt el, aminek az eredményeként az 1998 decemberében benyújtott kereseti kérelmünk alapján a következő év március elején megtartották az első tárgyalást, még ugyanabban a márciusban egy következő tárgyalást, majd áprilisban megszületett az elsőfokú, júniusra pedig a jogerős ítélet.

2.5       Mind az elsőfokú, mind pedig a jogerős ítélet helyt adott a kereseti kérelmünknek, azzal az indokkal, hogy a DBR Metró beruházással kapcsolatban kötött szerződés természetét tekintve polgári jogi jellegű, atipikus, tartalmát tekintve pedig átfogóan szabályozza a feleknek a beruházással kapcsolatos kötelezettségeit, és felmondására egyik félnek sincs joga.

2.6       Az ügy utóéletéről jelzésszerűen csak annyit, hogy a jogerős ítélet után a kormány különböző tagjai - teljesen érthetetlen módon - úgy nyilatkoztak, hogy számukra kedvező ítélet született, az nem kötelezi az államot arra, hogy a szerződés szerint fizessen. A főváros ennek megfelelő tartalmú levelet kapott a pénzügyminisztertől, amely szerint a Főváros ne számítson a metró-beruházással kapcsolatban az állam hozzájárulására. Ezt a levelet a teljesítés jogos ok nélkül való megtagadásaként értékeltük, és emiatt került sor 1999. szeptember elején az újabb, immár marasztalásra irányuló perre.

3.         A perbeli vita főbb elemei

3.1.      A Metró-megállapodás polgári jogi jellege

Az alperesnek a kereseti kérelmünkkel szemben az egyik alapvető kifogása az volt, hogy ez a megállapodás nem polgári jogi szerződés, hanem egy közjogi aktus, ezért erre a szerződésre és abban az állam kötelezettségére a Ptk. szabályait nem lehet alkalmazni, és a bíróság nem is jogosult ebben az ügyben döntést hozni. Az alperes szerint az állam szuverén döntése, hogy akar-e Metrót építeni, akar-e erre pénzt szánni, méghozzá olyan döntés, aminek a pénzügyi hátterét az éves költségvetésben kell megteremteni, ami pedig az országgyűlés hatásköre. Úgy érvelt az alperes, hogy a bíróság nem hozhat olyan határozatot, ami az országgyűlést kötelezi arra, hogy ilyen törvényt alkosson.

Ezzel szemben azt az álláspontot képviseltük, hogy a Polgári Törvénykönyv szerint az állam polgári jogviszony alanya lehet, a pénzügyminiszter ilyen minőségében szerződést köthet, és a megállapodás mindenben megfelel a polgári jogi jogviszonyokra a Polgári Törvénykönyvben meghatározott feltételeknek, mivel egyenlő felek közötti vagyoni viszonyokat szabályoz. Az érvelésünket alátámasztotta az is, hogy maga a szerződés tartalmaz utalást arra, hogy az itt nem szabályozott kérdésekben a Polgári Törvénykönyv az irányadó, és jogvita esetére bírósági út volt kikötve. Ami nem volt annyira előnyös, az az, hogy a szerződésben nem csak a Polgári Törvénykönyvre volt utalás, hanem a központi költségvetési forrásokból megvalósított beruházásokkal kapcsolatos szabályokra is. Az alperes részben erre hivatkozva mondta azt, hogy a Megállapodás nem polgári jogi szerződés. Sikerült azonban tisztázni azt, hogy azok a szabályok csupán a pénzügyi lebonyolítás technikai szabályai, tehát a szerződés alapvetően polgári jogi jellegét egyáltalán nem befolyásolják.

3.2.      A Metró-megállapodás tényleges kötelezettséget keletkeztet

A másik ellenérv az volt, hogy, ha esetleg a szerződésből fakadnak is kötelezettségek, azok feltételes kötelezettségek, amelyek tényleges kötelezettséggé csak akkor válnak, ha az országgyűlés a költségvetési törvényben ezeket a tételeket előirányozza.

A bíróság - az alperes felvetése miatt - belement annak a vizsgálatába, hogy vajon vonatkozik-e a szerződésre a Ptk. 215. §-a, azaz olyan szerződésről van-e szó, amelynek létrejöttéhez szükséges harmadik személynek a jóváhagyása. A bíróság nemleges válaszra jutott, tehát a Megállapodás létrejötte nem volt sem harmadik személy beleegyezéséhez, sem pedig hatósági jóváhagyáshoz kötve.

Egyébként egy nagyon érdekes, és szerintem alapvetően problematikus kérdés az, hogy miként lehet összeegyeztetni a költségvetés éves szerkezetével a több költségvetési évet érintő döntéseket. Ezzel kapcsolatban az államháztartási törvény azt a követelményt támasztja, hogy a több évet érintő projektek esetén az első kiadás betervezésekor be kell mutatni az Országgyűlésnek azt, hogy e döntésnek milyen hatása lesz a következő évek költségvetésére. A metró beruházással kapcsolatban a kormány első alkalommal 1998-ra irányzott elő központi költségvetési pénzeket, és ezt az országgyűlés az 1998. évi költségvetés elfogadásakor jóváhagyta, mégpedig úgy, hogy a kormány beterjesztette a beruházásnak a következő évekre vonatkozó pénzügyi kihatását, tehát az országgyűlés ismerte a beruházás pénzügyi terheit.

3.3.      A Metró-megállapodás nem felmondható szerződés

Mindezek után áttérnék, szerintem polgári jogi szempontból a legérdekesebb kérdésre, hogy felmondható-e a metró-beruházással kapcsolatban kötött szerződés vagy sem. Hogyan lehet eldönteni egy szerződésről azt, hogy felmondható-e? Ehhez három lépcsőn kell végigmenni. Az első kérdés, hogy mit mond maga a szerződés, a másik az, hogy mit mond a Ptk-nak az arra a szerződéstípusra vonatkozó szabálya, és a harmadik, hogy esetleg más jogszabály nem biztosít-e felmondási jogot valamelyik fél számára.

A szerződésben egyáltalán nincs szó felmondásról. Mehetünk tehát tovább a második kérdésre, hogy mit mond a Ptk-nak az adott szerződéstípusra vonatkozó szabálya. Ehhez viszont minősíteni kell a szerződést, el kell dönteni, hogy milyen szerződéstípusról van szó.

Ezzel kapcsolatban az I. fokú eljárásban a bíró azt a feladatot adta mind a két félnek, hogy minősítsék a szerződést. Azt mondta, hogy menjünk végig pontról pontra - ő elképzelhetőnek tartja azt is, hogy az egyik pont az ilyen szerződés, a másik meg olyan -, és mondjuk meg, hogy ez milyen szerződés, mert csak így lehet eldönteni, hogy milyen szabály lesz az irányadó. Az alperes alternatív javaslatokkal állt elő, azt mondta, hogy a Megállapodás vállalkozási, ajándékozási vagy hitelszerződés, illetve esetleg közérdekű kötelezettségvállalás. Mi azt mondtuk, hogy e szerződésre e szerződéstípusok egyike sem jellemző, ezért az ezekre irányadó szabályok a mi szerződésünkre nem vonatkoznak. (Rámutattunk e mellett arra is, hogy sem a hitelező, sem az ajándékozó, sem pedig a közérdekű kötelezettségvállalást tevő nem jogosult megfelelő indok nélkül felmondani a szerződést illetve visszavonni a kötelezettségvállalását).

Már a keresetlevélben azt az álláspontot képviseltük és a per során ezt igyekeztünk alátámasztani, hogy a Megállapodás atipikus szerződés. A Ptk. 200. §-a alapján a feleknek szabadságukban áll, hogy a szerződés tartalmát meghatározzák, ami nem csak azt jelenti, hogy az egyes szerződéstípusokra irányadó szabályoktól eltérhetnek, több szerződéstípust kombinálhatnak, hanem azt is, hogy olyan szerződést köthetnek, amilyen szerződéstípus a Ptk-ban egyáltalán nincs szabályozva, amelyben a Ptk-ban szabályozott szerződéstípusok egyike sincs jelen meghatározó módon.

Amikor nézegettük ennek az irodalmát meg a jogeseteket, az derült ki, hogy eléggé keveredik a szóhasználat: az atipikus szerződés fogalmába esetenként beleértik a vegyes szerződést is, máskor ez világosan két külön kategória. A szerződéstípusok problematikájának szép leírása található Vékás professzor úr könyvében (A szerződési rendszer fejlődési csomópontjai. Akadémia Kiadó), amelyben bemutatja, hogy kezdetben a jog csak konkrét szerződéstípusokat ismer és egy hosszú történeti fejlődés eredményeként, a XIX. század küszöbére alakul ki a szerződés mint elvont koncepció. Az ebben az időben születő magánjogi kódexek szerződéses szabályaiban és az ehhez kapcsolódó jogirodalomban nyomon követhető ez a fejlődés valamint az általa felvetett kérdések: hogyan viszonyulnak egymáshoz a szerződéstípusok, lehet-e a kodifikált szerződés típusokon kívüli szerződéssel kapcsolatban jogérvényesítésnek helye, ezekre a szerződésekre milyen szabályok az irányadók stb.

A Ptk. alapján egyértelmű, hogy az atipikus szerződésekre az egyes szerződéstípusokra vonatkozó különös szabályok nem érvényesek, ezekre a kötelmi jog általános szabályain túl csak a szerződés rendelkezései az irányadóak. A felmondásról az általános szabályok között a Ptk. 324. §-a rendelkezik. Eszerint a felmondási jog szerződésen vagy jogszabályon alapulhat, azaz, ha sem maga a szerződés, sem pedig a Ptk. vagy valamely más jogszabály rendelkezése nem tartalmaz felmondási jogot, akkor ilyen jog nem illeti meg a feleket. Atipikus szerződések esetén fogalmilag kizárt, hogy a kötelmi különös rész bármely szabálya irányadó legyen, ezért, ha más jogszabály sincsen, akkor felmondási jog csak abban az esetben létezik, ha ezt maga a szerződés tartalmazza.

Megemlítem, hogy az alperes hivatkozott egy legfelsőbb bírósági határozatra, amelyben a bíróság egy szerződésről, amelyet atipikusnak minősített és amelyben nem volt kikötve felmondási jog, azt mondta, hogy felmondható. A jogeset ismertetéséből azonban kiderült, hogy ez egy olyan szerződés volt, amit a jogirodalom általában vegyes szerződésnek nevez, tehát, több szerződésfajta elemei keveredtek benne és elég világosan kimutatható volt, hogy dominánsan jelen volt benne a megbízás. A bíróság éppen a szerződés tartalmának az elemzése alapján mondta ki, hogy felmondható. Mi elfogadtuk azt a gondolatmenetet, hogy a szerződés tartalma, a felek célja stb. lényeges, és ezért kifejtettük, hogy a per tárgyát képező szerződés a felek célját csak abban az esetben szolgálja, ha nem ad jogot egyik félnek sem arra, hogy egyoldalúan szabaduljon kötelezettségeiből (lásd ezzel kapcsolatban az 1.4. pont alatt írtakat). Tehát azt mondtuk, hogy nem véletlenül nincs kikötve a szerződésben felmondási jog, hanem ez felel meg a szerződéssel elérni kívánt célnak.

3.4.      A Metró-megállapodás teljesítése nem vált lehetetlenné

Az alperes az első fokú ítélet elleni fellebbezésében arra is hivatkozott, hogy a szerződés teljesítése lehetetlenné vált.

Elvileg háromfajta lehetetlenülés jöhet szóba: a fizikai, a jogi és a gazdasági lehetetlenülés. A fizikai lehetetlenülést csak megemlítette a kereset. Erre mégis kitérek, mert talán nem annyira ismert, de érdekes, hogy pénztartozás esetén fizikai lehetetlenülés nem lehetséges. Ez egy speciális szabálya a pénztartozásnak, amit a Ptk kifejezetten nem tartalmaz, a jogirodalomban azonban uralkodó felfogás. Ennek oka az, hogy pénztartozást mindig a teljesítés helyén forgalomban lévő pénznemben kell teljesíteni, modern társadalomban pénz valamilyen formában gyakorlatilag mindig van, és ha van pénz, akkor a pénztartozás teljesítése nem válhat lehetetlenné.

Az alperes a hangsúlyt a jogi és a gazdasági lehetetlenülésre helyezte. Álláspontja szerint a megállapodás alapjául szolgáló kormányhatározat hatályon kívül helyezése és az a körülmény, hogy költségvetési törvényben nincs előirányozva a beruházással kapcsolatos kiadás, jogi lehetetlenülést idéz elő. Álláspontunk szerint az alperes által hivatkozott egyik körülmény sem lehetetleníti a szerződés teljesítését. A jogirodalom egységes abban, hogy lehetetlenülést valamely külső elháríthatatlan ok eredményezhet, a kormányhatározat hatályon kívül helyezése és a költségvetési törvény elfogadása az alperes egyes szerveinek a cselekedete volt, amelyre az alperes nem hivatkozhat azért, hogy szerződéses kötelezettsége alól kimentse magát. Éppen ellenkezőleg, az alperesnek - a szerződés kifejezett rendelkezése és a Ptk. általános szerződéses szabályai szerint is - úgy kellett volna eljárnia, hogy azzal segítse a szerződés megvalósulását. Ha nem így járt el, azzal már önmagában jogellenesen cselekedett, de legalábbis e cselekedeteinek a szerződéses viszonyban nincs joghatása.

Az alperes a gazdasági lehetetlenülés alátámasztására a fellebbezéséhez csatolt egy, a pénzügyminisztériumban készült anyagot, ami azt szándékozott bemutatni, hogy milyen gazdasági nehézségei vannak az országnak, és hogy a költségvetésbe nem fér bele a Metró­beruházás. Szerencsére igen könnyű volt kimutatni, hogy nemzetközi és magyar gazdasági szakértők egyetértenek abban, hogy a magyar gazdaságban a 90-es évek második felében egészséges gazdasági növekedés kezdődött meg, szinte minden lényeges makrogazdasági mutató jelentős javulást mutatott. Gazdasági lehetetlenülésről tehát - amelyet egyébként csak nagyon kivételes és vitathatatlan esetekben lehet elfogadni a szerződéses kötelezettségek alóli menekülés indokaként szó sem lehetett.

4.         Összefoglalás

A bíróság ítéletében azt hangsúlyozta, hogy a per tárgyát képező megállapodás polgári jogi szerződés, amelyben az állam a többi szerződő féllel egyenlő félként vesz részt, semmilyen immunitást vagy kivételes védelmet nem élvez, a szerződésből fakadó kötelezettségek az államot is ugyanúgy kötik, mint a többi felet, akiket szerződéses jogaik védelmében az állammal szemben is ugyanaz a jogorvoslat illeti meg, mint bárki mással szemben.
A Polgári Jogi Tudományos Diákkör 1999. október 28.-i ülésén elhangzott előadás szerkesztett változata. A szöveget a szerző rendezte kiadás alá.